2011. november 4., péntek

Spurgeon: Az elválás 1.

’De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.”’
(Gal 4,30)

Izsák és Izmael egy ideig együtt éltek. Az önmaga üdvözítésében és az ígéretben hívő ember évekig ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai lehetnek, de nem értenek egyet, és nem lehetnek boldogok együtt, mert elveik homlokegyenest ellentétesek. Ahogy az igazi hívő növekszik a kegyelemben, és belép a lelki felnőttkorba, egyre kellemetlenebbé válik a külsőségekben vallásos ember számára, és a végén kiderül, hogy semmilyen közösségük nincs egymással. El kell válniuk egymástól, és ez az az Ige, amely beteljesül az izmaeliták számára: ’Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!’ Akármilyen fájdalmas is az elválás, Isten akarata szerint történik, és szükségszerű. Az olaj nem keveredik a vízzel, és a természet szerint született ember vallásossága sem egyeztethető össze azzal, ami ígéret szerint születik, és ígéret által tartatik meg. Szétválásuk csupán külső megnyilvánulása egy olyan különbségnek, amely mindig is létezett.

Izmaelt elküldték, de ő nem bánta, mert nagyobb szabadságot talált az ország vad törzseinél, akik között hamarosan nagy ember vált belőle. Jól ment a sora, és hercegek apja lett. Megtalálta a neki való helyet a tágas világban; ott tiszteletet vívott ki, és hírnevet szerzett annak nagyjai között. Gyakran előfordul, hogy a test szerint vallásos embernek kitűnő tulajdonságai vannak, és mivel arra vágyik, hogy tündököljön, igyekszik társaságban forogni, ahol megbecsülik és tekintélyt szerezhet. A világ bizonnyal szereti a maga embereit. A becsvágyó vallásos többnyire elhagyja a barátait, és nyíltan kijelenti: ’Felhagytam az ódivatú vallásossággal. A hívők jók voltak, amíg szegény voltam, de most jómódú lettem, és „menő“ emberek között kell mozognom.’ Így is tesz, és elnyeri jutalmát. Izmael kivette a részét az életből, és sohasem vágyott arra, hogy részesüljön a mennyei szövetségben és annak titokzatos áldásaiban. Ha az olvasó szabadabban és otthonosabban érzi magát egy társaságban, mint Isten gyülekezetében, akkor tudnia kell, hogy a világhoz tartozik, és nem szabad becsapnia magát. Amilyen a szíve, olyan ő maga is. Semmilyen erőszak nem változtathatja Izmaelt Izsákká, sem a világias embert a menny örökösévé. Külsőségekben és a jelenvaló életben az ígéret örököse úgy tűnik, nem a jobb részt választotta. Ez nem is várható, hiszen akik a jövőbeli örökséget választják, készek elfogadni a jelen megpróbáltatásait.

Izsáknak olyan szenvedéseket kellett megtapasztalnia, amilyenekkel Izmael sohasem találkozott: kigúnyolták, és végül az oltárra kötözték, de Izmaellel semmi ilyesmi nem történt. Neked, aki Izsákhoz hasonlóan az ígéret gyermeke vagy, nem szabad irigyelned azokat, akik a jelenvaló élet örökösei, bár sorsuk könnyebbnek tűnik, mint a tiéd. Erre nagy a kísértés, amint azt a zsoltáros példája mutatja, aki szomorkodott a gonoszok jóléte miatt. Ezzel a bosszankodással bizonyos mértékig saját hitbeli döntésünket vonjuk vissza: nem egyeztünk-e bele, hogy inkább a jövőben kapjuk meg részünket, mint a jelenben? Vagy megbántuk az alkut? Sőt, abszurd dolog irigyelni azokat, akik maguk is sajnálatra méltóak! Az ígéret elvesztése gyakorlatilag mindennek az elvesztése, és az önigaz emberek elveszítették az ígéretet. E világias vallásosaknak nincs mennyei világosságuk és életük, és nem is vágynak rá. Micsoda veszteség sötétben élni és nem tudni róla! Elég vallásosak ahhoz, hogy tiszteljék őket az emberek, és nyugodt legyen a lelkiismeretük, de ez siralmas nyereség, ha Isten szemében gyűlöletesek. Nem éreznek semmilyen belső harcot és vívódást, az új ember nem küzd bennük a régivel; és így élik le az életüket gondtalanul, semmit sem tudva, amíg el nem érkezik a vég. Micsoda nyomorúság ennyire félrevezettetni! Ismét csak azt mondom, ne irigyeld őket. Sokkal jobb Izsák élete a maga áldozataival, mint Izmaelé a maga függetlenségével és vad szabadságával; mert a világias ember minden nagysága rövidesen véget ér, és semmit sem hagy maga után, csak olyasmit, ami még nyomorúságosabbá teszi az örök életet.

Ne gondold, hogy a hívők boldogtalanok. Ha csak ebben az életben reménykednénk, valóban nyomorultak lennénk, de az ígéret bevilágítja egész életpályánkat, és áldottá tesz bennünket. Isten mosolya, amit hit által megláthatunk, az öröm teljességét nyújtja nekünk. Hozzák a hívőt a lehető leghátrányosabb helyzetbe, fessék le a legsötétebb színekkel, vegyék el tőle nemcsak kényelmét, de legalapvetőbb szükségleteit is – még így is jobb a keresztyén legrosszabb helyzete, mint a világi ember legjobb helyzete. Hadd legyen Izmaelé az egész világ, adjanak neki annyi világot, amennyi csillag van az éjszakai égen, én akkor sem fogom irigyelni. A mi osztályrészünk az, hogy felvegyük a keresztünket, és Istennel együtt idegenek legyünk ebben az országban, ahogy minden ősünk is az volt; mert az ígéretet, bár távolinak tűnik mások számára, elfogadjuk és hit által magunkévá tesszük, és benne már idelent megtaláljuk a mennyet. Istennel és népével maradva sorsunkat sokkal jobbnak tartjuk, mint e világ legnagyobb és legtiszteletreméltóbb gyermekeinek sorsát. Urunk második eljövetelének és saját örök dicsőségünknek a reménysége elégséges ahhoz, hogy elégedetten éljünk, amíg az Ő megjelenésére várunk.