2011. november 14., hétfő

John Bunyan: A zarándok útja 26.

Ekkor Apollyon tajtékzó dühvel így kiálta fel: én e királynak ellensége vagyok, gyűlölöm őt magát, népét s törvényeit. S most azért jöttem ki, hogy neked ellentálljak.

Keresztyén. Gondold meg, Apollyon, hogy mit cselekszel. Én a király országútján, a szentség útján vagyok, azért inkább vigyázz magadra te!

Erre Apollyon elzárta az egész út szélességét, s így beszélt: Ami ezt illeti, semmitől sem tartok! Készülj a halálra! Mert a poklok fenekére esküszöm, nem fogsz továbbmenni; itt add ki lelkedet! – És azonnal egy tüzes nyilat röpített mellének. Keresztyén azonban pajzsot tartott kezében, amivel felfogván nyilát, a veszélyt magától elhárítá.

Most Keresztyén kihúzta kardját, látván, hogy már neki is tennie kell. De Apollyon éppoly gyorsan támadta meg, sűrűn dobálva rá nyilait, mit sem ügyelve arra, amit Keresztyén kikerülésükre cselekedett, s így fején, kezén és lábán megsebesíté. Kénytelen volt erre Keresztyén kissé hátrálni. Apollyon támadását teljes erejéből folytatá, Keresztyén azonban újra nekibátorodott, s amily férfiasan csak tudá, védelmezte magát. E tüzes viadal fél napnál tovább tartott, míg Keresztyén csaknem teljesen kimerült. Mert ő sebei miatt mindjobban elgyöngüle.

Apollyon előnyét észrevevén, még jobban sarokba szorította Keresztyént, s viaskodván vele rettenetes erővel földre terítette, mire Keresztyén kezéből kardja is kiesett. Most így szólt Apollyon, kezemben vagy! – s e szavaknál csaknem agyon nyomá, hogy Keresztyén is kétségbeesett már élete felől. De Isten úgy akarta, hogy Keresztyén, midőn Apollyon végső csapását mérte a jó emberre, hogy megölje, reszketve nyújtá ki kezét kardja után, s e szavakkal ragadta meg: "ne örülj az én nyavalyámon, én ellenségem: mert noha elestem, de felkelek. (Mikeás 7,8)" E szavakkal halálos döfést adott neki, mire az sebe miatt visszatántorodott. Keresztyén ezt észrevévén újult erővel támadta meg, mondván: "mert mindeneket legyőzünk annak akaratából, ki bennünket szeretett." (Róm 8,37; Jak 4,7) Erre Apollyon kiterjeszté sárkány-szárnyait s úgy elsietett, hogy Keresztyén nem is látta többé.

Aki maga nem látta s hallotta, miként én, nem is képzelheti, mily rikácsoló s utálatos, sárkányéhoz hasonló ordítozást vitt véghez a tusakodás alatt Apollyon, s mily sóhajok s jajok emelkedtek Keresztyén melléből. Ez egész idő alatt Keresztyén egy pillanatig sem volt vidám, de midőn észrevevé, hogy kétélű kardjával megsebezte Apollyont, elmosolyodott s szemeit az ég felé emelé – de alig is láttam még valaha ily borzasztó küzdelmet. – De most midőn a tusának vége vala, így szólott Keresztyén: itt adok hálát annak, ki az oroszlán torkából megszabadított, ki Apollyon ellen győzelemre vezetett, s mondá:

Belzebúb, a poklok fejedelme
Veszélyt készítvén, fölfegyverezve
Büszke páncélban küldé ellenem.
Ördögi tűzzel tört rám, ellenem
De szent Mihály erőt adott karomba,
S ellenfelem menekül a pokolba.
Most fel tehát, lelkem s vígan rebegd
Az örök úrnak hálaéneked.

Ekkor egy maroknyi levél hullott le az életfájáról, melyeket Keresztyén felszedvén, a viadalban kapott sebeire raká, minek folytán meggyógyult. Itt most leült Keresztyén s kenyerezni kezdett, s ivott azon korsóból, melyet kevéssel előbb adtak neki. Így felfrissülve, kivont karddal folytatta útját; mert nem tudhatá, nem akad-e hamarjában más ellenségre is. De egészen áthaladhatott a völgyön anélkül, hogy más viadala lett volna. E völgyhöz egy másik csatlakozott, mely Halálárnyéka nevet viselt. Keresztyén kénytelen volt ezen is végighaladni, mert a mennyei városba vezető út éppen közepén metszette át. E völgy nagyon puszta hely. Jeremiás próféta így írja le (2,6): "Puszta az, vad, járatlan ország, rideg és sötét, melyben senki (csak Keresztyén) nem jár s nem lakozik." Itt Keresztyén még gonoszabb helyzetbe jutott, mint aminőben Apollyonnal vívott harcában volt, miként a következőkben látni fogjuk.