Reinhard Bonnke - A szánalmas király 2.

VATTÁBA CSOMAGOLT KÉNYELEM

Jóás, Izrael királya fiatal és tapasztalatlan volt, amikor katasztrófa fenyegette az országát. A szíriai sereg felvonult ellene, és ő tudta, hogy nem mérheti össze velük az erejét. Már szinte látta a vereséget, és önmagát a börtönben. Még a halál lehetősége is kísértette. Belebetegedett az aggódásba.
Jóás Izrael rossz királyai közé tartozott, de szorultságában eszébe jutott az Úr prófétája, Elizeus, aki akkor kb. 80 éves lehetett és valószínű volt, hogy hamar meghal. A király meglátogatta Elizeust. Hízelegve közeledett hozzá. "Izrael szekerei és lovagjai" - így írta le, milyen hasznos Elizeus Izrael számára. Aztán "arcára borulva sírt", az idős próféta láthatta a könnyeit. Így kiáltott: "Édes atyám, édes atyám..." Kész színjáték! Az igazság az, hogy Jóás nem azért sírt, mert Elizeus haldoklott, hanem mert ő maga is meghalhatott.

Elizeus egyszerűen azt mondta a királynak, hogy fogja az íját és a nyilait. Gondolom, épp úgy mondhatta volna: "Fogd a zsebkendődet!” Elizeus túl sokat látott már Jóás dolgaiból ahhoz, hogy meghassa ez a könnyes történet.
Hadd mondjam el neked: Isten sem hatódott meg. Épp ideje, hogy valaki kimondja: Isten tudja, mikor sírnak az emberek csak azért, mert önmagukat sajnálják.

Úgy tűnik, néhány embernek túl sok kell mások idejéből. Valójában, néha ez azért van, mert nehéz kideríteni, mi az illető baja, és talán ő maga sem tudja mindig. Ezek az emberek alkalmanként lehetnek az életük korábbi értelmi sérüléseinek áldozatai.
A lelkigondozásra szakosodott vezetők sok gyakorlatra tehetnek szert az ilyen emberek révén. A rájuk szánt órák azt a veszélyt rejtik, hogy az illető a problémáját egyre mélyebbre vezeti tudatába, és ettől még úgy is érzi, hogy ő különleges szenvedő, és az Úr normális képességeit meghaladja az, hogy segítsen rajta. Istennek azonban semmi sem túl nehéz.

Általában nem az a dolgunk, hogy vattába csomagoljuk azokat az embereket, akik talán már úgyis túlságosan sajnálják önmagukat. A mi célunk az ő felébresztésük, nem az, hogy lecsendesítsük és nyugtátokkal lássuk el őket, Mindenki számára eljön az az idő, amikor ki kell lépnie önmagából, és újra meg kelt látnia egy haldokló világ szükségeit. Szomorú lenne, ha az az értékes idő, amit valakire rászánunk anélkül, hogy az illető személyes problémáit megoldanánk, azt az időt csökkentené, amit az elveszettek megnyerésére kellene fordítani.

Elizeus nem akart betársulni ebbe. Nem volt ideje arra, hogy zsebkendőt keressen a királynak, amikor nemzeti tragédia fenyegetett. Nem folyamodott oknyomozáshoz. A szükség egyszerű volt. Elizeus látta, hogy a király könnyei nem egy haldokló prófétának szóltak, még csak nem is a nemzetnek, hanem a saját jövőjének. Ezért az Úr szavával a királyi jelenlét különösebb figyelembevétele nélkül, Elizeus rögtön a tárgyra tért.
Azt mondta: "Fogd az íjat és a nyilakat!" Talán nyers volt, de amikor betör az ellenség, csak ez lehet a válasz: íj és nyilak. Szükség volt hadászati magatartásra. Jóásnak el kell felejtenie magát, és a népe igazi királyának kellett lennie.