2014. február 2., vasárnap

Tom Marshall - Problémák megoldása a kapcsolatokon belül 6.

A megbocsátáshoz vezető út

Amikor szembenézünk egy adott helyzettel, be kell ismernünk az el­kö­ve­tett vétséget, el kell vál­lalnunk a felelősséget, és bocsánatot kell kér­nünk. Egy kényszeredett, semmitmondó bo­csá­nat­kérés nem ér sem­mit. Egy kurta “Elnézést!” gyakran nem megfelelő súlyú be­is­me­ré­se az el­kö­vetett hibának, mivel megtehetem, hogy bocsánatot kérek ugyan, de köz­ben ma­gam­ban azt gondolom, hogy megérdemelte, amit ka­pott. A sér­tettnek pedig ezek után nincs le­he­tő­sé­ge arra, hogy vissza­vágjon, hi­szen bocsánatot kértem.

Őszintén és alázatosan be kell ismernem: “Én vagyok a hibás. Vét­kes vagyok, mert megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg nekem!”

Időnként arra is szükség lehet, hogy udvarias formában kártérítést, jó­­vá­tételt kínáljunk fel a sér­tett félnek: vagy egy ugyanolyan tárgyat, amit tönkretettünk, vagy annak megfelelő értékben valami mást. A kár­té­rítés jól mutatja a megbánást, de ennek konkrét formájában a fe­lek­nek kell megegyezniük, akik már kibékültek egymással.

Amikor a hibát elkövető ember beismeri, amit elkövetett, és bo­csá­na­­tot kér, mindig meg kell bocsátanunk, Jézus szavai szerint még het­ven­­szer hétszer is. De hasznos lesz tisztáznunk néhány félreértést, amely gyakran teljesen összezavarja a megbocsátás egész kérdését.

Először is: a megbocsátás nem azt jelenti, hogy valami rossz dol­got jó­nak állítunk, nem is azt, hogy ezt mondjuk: “Nem számít”. Eszem­be jut egy asszony, aki megpróbálta megbocsátani férje há­zas­ság­tö­rését. A férfi odavitte új barátnőjét közös otthonukba, és elvárta fe­leségétől, hogy gondoskodjon róla. Az asszony ezt kérdezte: “Ho­gyan bo­csát­hat­nám ezt meg, amikor olyan súlyosan vétett ellenem?” A megbocsátás eb­ben az értelemben különbözik a bűn elengedésétől. Ki­zárólag Isten en­gedheti el a bűneinket. A megbocsátás azt jelenti, hogy hely­re­tesz­szük az érzelmeinket és az ellenünk vétő ember felé irá­nyuló re­akcióinkat. Azt jelenti, hogy ami érzelmeinket illeti, sza­bad lehet a vá­dak­tól és a megtorlástól.

Amikor valaki bocsánatot kér tőlünk, szabad akaratunk döntésén mú­­lik, hogy megbocsátunk-e ne­ki. Dönthetünk úgy, hogy nem bo­csá­tunk meg, és dönthetünk úgy, hogy megbocsátunk. A meg­bo­csátás pe­dig vég­ér­vényesen pontot tesz a dolog végére, mert amikor meg­bo­csá­tok va­la­ki­nek, akkor ezzel ezt mondom neki: “Még csak említeni sem fo­­gom neked so­ha többé ezt az ügyet, mert megbocsátottam. Soha sen­ki­nek nem fogok be­szélni róla, mert megbocsátottam. Ma­gam­ban sem fo­gom pityeregve, magamon sajnálkozva feleleveníteni, mert meg­­bo­csá­­tot­tam.”

Az ilyen megbocsátás gyorsan lecsendesíti egymás elleni ha­ra­gun­kat. Arra az esetre, ha ez még­­sem történik meg, Jézusnak van egy rend­­kí­vül hasznos pszichológiai tanácsa: minden al­ka­lommal, amikor fel­­színre törnek a negatív érzelmek, imádkozz azért az emberért, áldd meg, és ha van rá lehetőséged, akkor tégy vele valami jót! A negatív ér­­zelmek ettől gyorsan szer­te­fosz­lanak.

Amikor elutasítják a bocsánatkérést

Többször is rámutattunk, hogy a kapcsolatokban mennyire lényeges elem a kölcsönösség. Nem lehet egy kapcsolatot egyoldalúan ki­a­la­kí­ta­ni, fenntartani, és nem lehet egyoldalúan ki­bé­kül­ni. Mi történik ak­kor, ha a másik fél nem akar kibékülni, nem hajlandó beismerni egy adott prob­léma létezését, vagy a saját felelősségét abban az ügyben?

Az ilyen fájdalmas helyzetekben az egyoldalú és minden feltétel nél­­küli megbocsátás hozza el érzelmeinknek a megkönnyebbülést. “Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ez nem mozdítja elő a megbékélés ügyét, de megszabadít bennünket a szó­­ban forgó helyzet befolyásától, és megóv attól, hogy elárassza szí­vün­­ket a rosszindulat vagy a neheztelés. Amikor Jézus felment az Atyá­hoz, nem volt egyetlen bosszúszomjas vagy keserű szava sem azok ellen, akik makacsul visszautasították a Vele való megbékélést, és tu­datosan, kegyetlenül megölték Őt. Miután megbocsátottunk, meg­gyó­gyulhatunk a sebek és sérelmek minden következményétől. Is­ten­re kell bíznunk annak a kapcsolatnak a jövőjét, ha egyáltalán lesz foly­ta­tása, de az már nem veszélyezteti növekedésünket, egész­sé­gün­ket és bé­kességünket.