Amikor az inkvizítorok bementek egy városba, egy rendeletet adtak ki, amelyben mindenkit felszólítottak arra, hogy jelentsen be minden olyan eretnekséget, amiről tudomása van. Aki eretneket rejtegetett, az egyház átkát és az inkvizítorok haragját vonta magára. Az éjszaka leple alatt besúgók mentek el az inkvizítorok lakóhelyére, és az információért elnyerték jutalmukat. Akit egyszer letartóztattak, azt soha nem mentették fel.
Az „eretnekeket” azért égették el, mert a pápák hittek abban, hogy a Biblia keresztények számára tiltja, hogy vért ontsanak!!! Az inkvizíció áldozatainak száma százezrekkel meghaladja azoknak a keresztényeknek és zsidóknak a számát, akik a pogány római császárok ideje alatt mártírhalált szenvedtek.
A pápák által felállított inkvizíció, amire ismételten áldásukat adták, a jog és igazság, valamint az alapvető emberi jogok elleni nyílt támadás volt. Teret engedett a bigottak, gazemberek, őrültek, fantáziálgatók számára, akik égtek a bosszúvágytól, hogy megszabaduljanak egy személyes ellenségüktől, illetve azoknak, akik arra vágytak, hogy személyes elégtételt nyerjenek azáltal, hogy fontossá válhatnak egyházuk számára. De Rosa így ír erről:
"Amikor az egyházi állam valamelyik területe az új Olaszország hadseregének kezére jutott, minden alkalommal leírhatatlan börtönviszonyokat találtak...; a pápaság hat évszázadon át esküdt ellensége volt még a legegyszerűbb igazságnak is."
Az eretnekek vagyonát elkobozták, és az inkvizítorok és a pápák elosztották maguk között. Az, hogy Formosus pápa holttestét kétszer exhumálták, elítélték és kiátkozták, hasonló akciók sorát indította el. 680-ban a VI. egyetemes zsinat kiadta azt a rendeletet, hogy halott eretnekeket is bíróság elé lehet állítani, és el lehet ítélni. Évtizedes holttesteket ástak ki, és mondták ki róluk, hogy bűnösök. Így aztán a halottaknak is elkobozhatták a vagyonát, örököseiket kiforgathatták mindenből, sok esetben még emberi jogaiktól is megfosztották őket.
Római katolikus hitvédők egyszerű szükséges megoldásként írják le az inkvizíciót, amire abban az időben azért volt szükség, hogy az egyházat doktrinálisan tisztán tartsák. Azt mondják, hogy minden túlkapás a túlságosan hazafias érzetű spanyolok miatt történt, akik nagyon is a szívükön viselték, hogy sok „áttért” mór és zsidó nem igazán volt hűséges a katolikus egyházhoz. Úgy tűnik, elfelejtik megemlíteni „a kegyeletteljes papi inkvizítorok barbár kegyetlenségét Itáliában, Franciaországban, Németországban, a Németalföldön, Angliában és a skandináv országokban”. A spanyol inkvizíció mellett nem szabad elfelejtkeznünk a római és a középkori inkvizícióról sem. Emmet McLoughlin, aki éveket töltött fontosabb történelmi tények kutatásával az Újvilágban, a következőket írja:
"Mórok egyáltalán nem, és zsidók is csak kevesen voltak Peruban, ahol láthattam az inkvizíció termét, a börtönöket és azt a pompásan faragott ajtót, melyiken szájmagasságban egy nyílás volt, hogy a szemtanú megtehesse vallomását a vádlott eretnek ellen anélkül, hogy kiléte lelepleződne, vagy hogy megláthatnák..."
Egy spanyol szemtanú a XVIII. század elejéről (Gavin), így számol be: „Ez a bíróság három inkvizítorból áll, akik abszolút hatalommal rendelkeznek...; ítéletük megváltoztathatatlan... Az első inkvizítor egyházi tekintély, a második egy kazuista (jogász), a harmadik pedig egy polgári személy. Az első és a második mindig pap, a harmadik nem mindig... Az inkvizítoroknak zsarnoki hatalmuk van, hogy minden lélek fölött uralkodjanak... Parancsaikkal, rendelkezéseikkel kapcsolatban nincs ellenvetés...”
