A kínzás eszközével könnyen el lehetett érni, hogy az ember bármit bevalljon. Biztosan akadt olyan is, aki még azt is beismerte volna, hogy megölte magát Istent is, ha inkvizítorai abbahagyták volna a kínzást. Asszonyok, akiket boszorkánysággal vádoltak, a kínzások hatására beismerték, hogy szexuális kapcsolatot létesítettek az ördöggel, sőt azt is bevallották, hogy gyermekeket is szültek neki, akik láthatatlanok, és ezért még nagyobb veszélyt jelentenek a katolikusok számára. VIII. Ince pápa a következő hisztérikus ostobaságot tette katolikus dogmává 1484-es bullájában, a Summis desiderantes affectibus kezdetűben:
"Azok a férfiak és nők, akik elhagyták a katolikus hitet, démonoknak [hímnemű (incubi) és nőnemű (succuhi) démonoknak, akik szexuális partnerek tudnak lenni] adták át magukat, és varázslással és bűbájossággal... megölik a gyermeket az anyja méhében, elpusztítják a borjakat és a föld minden termését..."
A kínzás nagyon lényeges volt, ugyanis az egyház az áldozatok saját szájából akarta hallani, hogy elszakadtak az egyház egészséges tanításától. Feltehetőleg, minél szörnyűbb volt a kínzás, annál valószínűbb volt, hogy elhangzott az „igazság” a félénk ajkakról. Az inkvizítorok mélyen meg voltak győződve arról, hogy „inkább haljon meg száz ártatlan, mint egy eretnek megmeneküljön”. Ez a borzalmas doktrína az elkövetkező három évszázad során továbbra is érvényben maradt. Durant feltételezése a következő:
"Úgy tűnik, hogy az inkvizítorok meg voltak győződve arról, hogy a kínzás csak jót tesz a vádlottnak, akit már úgyis bűnösnek mondtak ki, ugyanis ha bevallja bűnét, talán enyhébb büntetést kap; ha esetleg halálra ítélnék annak ellenére, hogy mindent beismer, akkor is megmenekül a pokoltól, mivel a paptól elnyeri a feloldozást."
Egy másik szerző Gerard Dufour Simancasnak egy 1552-ben íródott könyvét idézi, amelyben az áll, hogy „az inkvizítorok sokkal inkább hajlottak arra, hogy a kínzást használják eszközül, mint a bírák, ugyanis az eretnekség bűne rejtett és nagyon nehezen bizonyítható”. A kínzások nyílt célja az volt, hogy „a fogoly a legnagyobb fájdalmat szenvedje el, így aztán az inkvizítorok egymás között kicserélték a különböző kínzási technikákra vonatkozói receptjeiket.” Az ebből az időből származó más források arról számolnak be, hogy a kínzás célja nem az volt, hogy elrettentse a vádlottat eretnekségétől, hanem az, hogy a tömegeket megfélemlítse. Ezt a küldetését valóban sikerült teljesítenie.
Katolikus apologéták sietnek felhívni a figyelmet arra, hogy IV. Sixtus megkísérelte beszüntetni az inkvizíciót. Ez azonban nem igaz. Kiadott egy bullát 1482-ben, amelyben kijelentette, hogy a spanyol Aragóniában az inkvizítorokat sokkal inkább a vagyonszerzés hajtja, mint a hit védelmezése, és azzal vádolta őket, hogy buzgó katolikus híveket börtönöznek be, kínoznak meg és égetnek el ellenségeik és szolgáik hamis vádjai alapján. Elrendelte, hogy a helyi püspök egy képviselője mindig legyen jelen, és hogy a vádlottnak tudnia kell vádlói nevét, illetve azt, hogy engedélyezni kell, ha valaki a Szentszékhez akar fordulni.
Ez a bulla azonban kizárólag Aragóniára vonatkozott, és amikor Ferdinánd király nem tett eleget az ebben leírtaknak, Sixtus meghátrált, és öt hónappal később hatálytalanította. Eközben pedig pénzt fogadott el az aragóniai inkvizíció által hozott ítéletek alóli felmentésekért és feloldozásokért cserébe. (Ezt persze az inkvizítorok nem nézték jó szemmel.) Ezeket a pénzösszegeket soha nem adta vissza. Fia a pápát valóban az igazság, és nem a pénz érdekelte volna, akkor rákényszerítette volna a királyt, hogy a rendelettel összhangban cselekedjen, és a bullában elrendelieket mindenhol érvényre juttatta volna, nemcsak Aragóniában.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
