2011. október 21., péntek

Scofield: II. Királyok könyve 17. fejezet

(17,23) Nem úgy van, amint azt egyesek állítják, hogy „az elveszett tíz törzs" hollétét csak Isten ismeri és Ő fogja azokat előhozni. Különböző feltevések szerint ők lennének az angolszászok, a cigányok, vagy bizonyos népek Közép-Ázsiában vagy Afrikában. Ezek a tévedések az ilyen részek félreértéséből adódnak, mint pl. a 2Kir 17,7-23. v. (vö. 2Krón 6,6-11), és főként mint a 18. v.

A „Júda nemzetsége" kifejezés (2Kir 17,18. v.) sajátos megjelölése a déli királyságnak (Júda), ellentétben az északi királysággal (Izráel), ami világosan látható, ha a 21-23. verseket az 1Kir 11,13.32-vel hasonlítjuk össze. Ezekből az összefüggésekből nyilvánvaló, hogy ez mindenkit magába foglal minden törzsből, aki hű maradt Dávid házához, valamint Benjámin és Júda törzsét is, amelyek egységesen és hivatalosan Dávid háza mellé álltak.

Az északi királyság nagy tömegének elhurcolása nem azt jelenti, hogy csak Izráel két törzse maradt az országban. A 7-23. versek (lásd a 20. vers „mind elvetette" szavát) magukba foglalják, hogy a nemzetnek az a része, amelyet az asszír fogságba vittek, el lett zárva attól a lehetőségtől, hogy valaha visszatérhessen az országba, s ez összhangban áll azzal az alapelvvel, amit a Róm 9,4-7 jelent ki, hogy Ábrahám testi leszármazottai nem mindnyájan „fiai", és nem mindnyájuké az ígéret.

Az asszíriai fogság előtt a tíz törzsből számosan csatlakoztak Dávid házához. Ez a folyamat Jeroboám I. lázadásával kezdődött (1Kir 12,16-20; 2Krón 11,16-17), és folytatódott, mikor reformációk, ellenséges betörések és egyéb válságok sokakat arra indítottak, hogy megtagadják az északi királyságot, és csatlakozzanak a déli királysághoz, és közösen alávessék magukat Dávid házának, s részt vegyenek az Úr imádatában (2Krón 19,4; 30,1.10-11.25-26; 34,5-7.33; 35,17-18 stb.). Így Isten szemében minden törzs képviselve volt Júda országában, és ezek alkották az Ő állandó Izráelét.

A következő tények mutatják ennek a nézetnek a helyességét:
(a) a Babilóniából visszatért maradék az egész nemzetet képviselte, nemcsak két törzset;
(b) Urunkról meg van írva, hogy Ő nem csupán a két törzsért (Júdáért) áldozta fel magát, hanem a nemzetért, „Izráel házának elveszett juhaiért" (Mt 10,5-6);
(c) különösen az ÚSZ említ meg más törzseket is, nemcsak Júdát, amelyek képviselői az országban laktak (Mt 4,13-15; Lk 2,36; Apcsel 4,36; Fil 3,5; vö. Apcsel 26,7 és Jak 1,1 „tizenkét nemzetségével").

Bár Izráel évezredek óta szétszórtságban él, mert elvetette Messiását, mégsem szűnt meg olyan nép lenni, amely minden más néptől különbözik, Isten tud róla, habár Izráel nem ismeri Őt (5Móz 28,62; Ézs 11,11-13; Hós 3,4-5; Róm 11,1-2.11-12). Izráel részleges helyreállítása az ő országában, habár hitetlenül, már megtörtént a prófécia szerint. A Szentírás világosan kijelenti, hogy még lesz egy szellemi helyreállítás is, miáltal hatalmas tömeg szabadul meg, és megszűnik a régi politikai megoszlottság (Ez 37,15-28). Ez lesz majd Isten Izráele (Ámos 9,13-15; Zak 12,9-14; Róm 11,25-27).