Hadd menjek, így szólt Keresztyén. Nem, maradj! mondá Értelmező, még többet is akarok neked mutatni; azután mehetsz tovább utadon. Ekkor megfogta kezét s egy sötét helyre vezette, melyen egy ember vaskalitkában ült.
Az ember igen levertnek látszott. Össze voltak kulcsolva kezei, s olyformán sóhajtott, mintha szíve akart volna megszakadni. Mit jelent ez?, mondá Keresztyén. Értelmező pedig parancsolta, hogy maga beszéljen az emberrel.
Keresztyén az embert így szólította meg: ki vagy? az ember így felelt: most az vagyok, ami egykor nem valék.
Keresztyén. Hát mi voltál egykor?
Ember. Egykor, őszintének látszó, reményteljes hívő voltam (Luk 8,13), úgy a magam, mint mások szeme előtt. Egykor azt hittem, hogy helyes úton járok a mennyei város felé, s még csak az oda juthatás gondolatának is örvendettem.
Keresztény. Jó, de hát mi vagy most?
Ember. Most, a kétségbeesés fia vagyok, s attól úgy körülvétettem, miként e vaskalitkától. Ó, és nem futhatok. Nem, most már nem!
Keresztyén. De hogyan jutottál ez állapotra?
Ember. Abbahagytam az őrködést és a józanságot. Kicsapongásaimnak szabad féket engedtem. Az ige világossága s Isten jósága ellen vétkeztem. Megkeserítém a Szentlelket s ő engem elhagyott! Kísértettem az ördögöt s ez el is jött hozzám. Istent haragra ingereltem, s ezért elhagyott. Szívemet már oly keménnyé tettem, hogy lehetetlen a megbánás.
Ily emberre nézve, kérdé Keresztyén Értelmezőtől, nem marad-e már fenn semmi remény? Kérdezd meg tőle, mondá Értelmező.
Nincs – úgymond Keresztyén – semmi reményed? Kénytelen vagy fogva maradni a kétségbeesés vaskalitjában?
Ember. Nincs – semmi!
Keresztyén. Hogyan? az Áldottnak Fia csak ily könyörületes volna?
Ember. Én megfeszítém magamnak az Isten fiát (Zsid 6,6), őt (Luk 19,14), és igazságát megvetettem, vérét tisztátalannak tekintém s a kegyelem Lelkét kigúnyolám (Zsid 10,29). Azért minden ígéretből magam zártam ki magamat, s most nem marad nekem egyébb hátra, mint az ítéletnek valami rettenetes várása, és a tűznek lángja, mely engem, mint ellenkezőt fel fog emészteni (Zsid 10,27).
Keresztyén. Mi indított arra, hogy magadnak ily állapotot szerezz?
Ember. A kicsapongások, élvezetek s e világ előnyei, miknek élvezetéből egykor nagy örömöket ígértem magamnak; most azonban ezek mindenike úgy szúr, úgy rág, mintha mérges féreg volna.
Keresztyén. De hát bűnödet megbánván, nem térhetsz még vissza?
Ember. Isten a megbánást megtagadta tőlém. Szava nem serkent többé engem a hitre. Igen, ömaga zárt be a vas kalitkába, s az egész világ sem tehet többé szabaddá. Örökkévalóság! ó, örökkévalóság! mint küzdjek a gonosz ellen, melyet szünet nélkül hozol reám?
Gondolj ez ember nyomorára, mondá Értelmező Keresztyénnek, s álljon előtted örök intésül.
Igen, így szólt Keresztyén, ez borzasztó! Isten segíts, hogy őrködhessem s józan legyek az imára, hogy ez ember nyomorának forrását elkerülhessem. Uram, nem volna még ideje, hogy utamat tovább folytassam?
Értelmező. Várj, még egyet mutatok neked, azután ám menj útadon.
Így még egyszer megfogta Keresztyén kezét, s egy kamrába vezeté, hol valaki ágyából éppen felkelt, s míg öltözött, remegett és reszketett. Miért reszket ily nagyon ez ember? kérdé Keresztyén. Értelmező pedig megparancsolta neki, hogy állapota okát Keresztyénnek mondja el. Tehát az ember így kezdett beszélni: ez éjjel, alvás közben álmodám, az ég folytonosan sötétebb-sötétebb lőn, azután oly borzasztó módon mennydörgött és villámlott, hogy engem halálos félelembe ejtett. Feltekinték álmomban, s láttam, hogy a felhő hirtelen és csodálatos módon szétoszlott. Erre borzasztó kürtrivallást hallék, s a felhőn egy embert láttam, körülvéve az ég seregeitől, mind tüzes lángokban, s maga az ég is izzón lobogott, ekkor hívó szózatot hallottam ekképpen: Támadjatok fel, halottak s jertek ítéletre. S azonnal széttöredeztek a sziklák, a sírok felnyíltak, s a halottak amint ott benn feküdtek, kijövének; némelyikük szívből örvendett s feltekintett; mások ellenben a sírdombok mögé igyekeztek elrejtőzni. Láttam ezután, hogy a felhőkön levő ember felnyitá a könyvet, s a világnak megparancsolta, hogy járuljon elébe, előtte pedig pusztító tűz csinálván helyet, mint bíró s a vádlottak padján ülők között (2Kor 5,10; 1Thess 4,16.17; Jud 14 és 15.21; Mik 7,16–17; Zsolt 1,5; Mal 3,2–3; Dán 7,9–10); ekkor hallám, mint adták azoknak, kik a felhőben levő embert körülvevék, tudtukra: gyűjtsétek össze a gyomot, polyvát és tarlót, s vessétek az égő mocsárba (Máté 3,10–12; 7,19; Mal 4,1), ezzel megnyílt a feneketlen mélység lábaim alatt, s szorongatott kiabálás, füst és izzó szén emelkedett ki torkából. Ekkor a kíséretnek parancsoltatott: takarjátok a gabonát csűrötökbe (Luk 3,17) s csakhamar sokakat láttam, miként emeltettek a fellegekbe; de engem odalent hagytak (1Thess 4,16–17); el akartam én is rejtőzni, de nem tehettem, mert ki a felhőn ült, el nem fordítá rólam szemeit; emellett eszembe jutottak vétkeim, s lelkiismeretem minden oldalról vádolt (Róm 2,15); erre alvásomból felébredék.
Keresztyén. De hát mi volt e látományban, ami úgy megriasztott?
Ember. Ó, hisz az ítélet napja elérkezett, s én nem voltam elkészülve reá. De leginkább megdöbbentett, hogy az angyalok néhányat felvittek, engem pedig idelent hagytak, s a pokol torka lábaim előtt felnyílt; azonfelül lelkiismeretem is gyötört, s a bíró szemei folyvást rajtam függtek, kinek arca utálatot tanúsított irántam. Nos, kérdé Értelmező Keresztyéntől, mindezeket éretten megfontoltad-e?
Keresztyén. Igen, s íme egyfelől félelembe ejt, másfelől reményt nyújt.
Értelmező. Tehát őrizd meg mindezt szívedben, hogy emlékeztető ösztön legyen, mely az általad járandó úton előbbre haladni int.
Keresztyén most felövezte derekát, s készült az útra. Legyen veled, mondá Értelmező, a vigasztaló mindenütt útadon, s vezessen téged, édes Keresztyénem, ama városba vezető ösvényre. Keresztyén útjára tért így szólván :
Itt nyílt meg a szemem, látám bámulva mindazt,
Mi üdvös és mi öl; mi felvidított s aggaszt.
Itten tanultam meg: bércként kell állanom,
Hogy áldás és siker legyen munkáimon.
Bár lennék képes én mindezt felfogni, mélyen,
Hogy keblem a hála örök forrása légyen.
