2011. október 15., szombat

John Bunyan: A zarándok útja 18.

Amint most a domb ormára érkezett, jött felé teljes erőből futva két ember, az egyik Félénk, a másik Bizalmatlanság nevű.Miért futtok úgy visszafelé? kérdé Keresztyén. Félénk azt válaszolta, hogy ők Sion városába igyekeztek, s e nehéz helyen már túl is voltak, de mentől tovább haladtak, annál nagyobb veszélyekkel találkozának; s ezért helyesebbnek vélték a visszatérést. Igen, mondá Bizalmatlanság, útunkban, éppen előttünk feküdt egy pár oroszlán, (vajon aludtak vagy ébren voltak-e, nem tudjuk) s nem hihettünk mást, mint hogy ha közelükbe érünk, azonnal darabokra szét fognak szaggatni.

Valóban elrémítetek, mondá Keresztyén, de hát hova fussak, hogy megmenekedjem? Ha hazámba térek vissza, ott bizonyosan elveszek, miután tűz és kénkőeső martalékául fog az esni. De ha elérem a mennyei várost, biztosságban – lételemről bizonyos vagyok. Meg kell kísértenem! a visszatérés hiú halál! Előre, az igaz, hogy csak halálfélelemmel hatolhatok, de azontúl örök élet vagyon! Bátorság s előre! Bizalmatlanság és Félénk futottak a dombról lefelé. Keresztyén tovább folytatta útját. Még egyszer átgondolván, amit ez emberektől hallott, a keblében volt levél utánnyúlt, hogy abból erősítést merítsen: utánanyúlt de nem találta. – Efelett Keresztyén mély bánatba merült, s nem tudta, hogy mihez kezdjen, mert hisz' hiányzott neki, amivel fel szokta volt magát üdíteni, hiányzott az, mi a mennyei városba beléptijegy gyanánt szolgált volna neki. Végre eszébe jutott, hogy a domb oldalán levő lombsátor alatt elaludt; s térdre esve kért Istentől bocsánatot esztelen cselekedetéért, ezzel visszafordult, hogy levele után nézzen.

Ki volna képes ecsetelni ama mély bánatot, mit Keresztyén szívében ez útja alatt érzett! Hol sóhajtozott, hol meg sírt, de legjobban vádolta önmagát, amiért oly balga volt, hogy azon helyen, hol fáradságát csak kissé kellett volna kipihennie, alvásnak adta magát. Így ment ő vissza, gondosan tekintgetve ide is, oda is, hogy nem találná-e meg levelét, mely zarándoklásában oly gyakran vigasztalá. Végül meglátta a lombsátort, mely alatt ült és elaludt; de látása annál inkább felnyitotta szíve bánatát, mert az jutott eszébe, hogy mily gonoszságot követett el alvása által. (Jel 2,4–5; 1Thess 5,6–8) Így ment tovább, jajgatva vétkes alvása felett. Ó, én nyomorult, így kiáltott fel, ki aludni voltam képes, midőn még nappal vala, ki aludni voltam képes a fáradságok közepett, s úgy kedveztem testemnek, hogy e nyughelyet, melyet e domb ura a zarándokok lelkének felelevenítésére készített, én testem felelevenítésére használtam. Mennyit jártam most hiába! Így történt Izráel népével is, vétke miatt visszavezettetett a veres tengerhez; s most én is fájdalmasan teszem meg újra azon utat, melyet örömmel tehettem volna, ha e vétkes álom nem vesz rajtam erőt. Mennyit haladhattam volna azóta utamon előre! s most háromszor kell azon utat megjárnom, mit csak egyszer kellett volna! vajon nem fog-e rámesteledni, miután már hajlóra áll a nap? Ó, miért is aludtam!

Most ismét a lombsátorhoz ért, hol kissé leülvén zokogott; végül azonban ülése alatt gondosan vizsgálódván, reátalált levelére, mert a gondviselés így akarta. Reszketve és mohón vette fel s keblébe rejté. Ki írhatja le afeletti örömét, hogy levele újra birtokában volt? Hisz' e levél életének s az óhajtott révbe való bemehetésének biztosítéka volt. Keblébe rejté, megköszönte Istennek, hogy oda irányozta szemeit, ahol feküdt, s örömmel s hálakönnyek között készült útja folytatására.

Mily fürgén tudott most a dombra mászni. De mégis mielőtt ormára ért, a nap lemenvén feje felett eszébe juttatá bűnét s ismét így vádolta magát: Ó, vétkes alvás! miattad zarándoklásomban ím mily hamar reám borul az est. Nap nélkül kell vándorolnom, lépteimet sötétség fedi, kínzott lények kiáltozásait kell hallanom, s mindezeket egyedül vétkes alvásom miatt! Eszébe jutott most Bizalmatlanság s Félénk elbeszélése, hogy miként ijedtek meg az oroszlánok látásától. Ez állatok, szóla magában, éjjel zsákmányuk után látnak, s ha sötétben jönnek velem szembe, miként menekszem meg, hogy szét ne tépjenek? Ily gondolatok közt haladt tovább, végzetét vádolva; egyszerre felemelte szemét, s íme: szorosan az út mellett egy kastély tűnt szemébe, mely Szép-nek neveztetett.