Tehát ahogy ez a lény megragadott a karomnál fogva, hogy bekísérjen, megszólalt egy hang. Emberi hang volt, egy férfi hangja, és visszhangzott, de nem tudom, mit mondott, mert nem angolul beszélt, hanem egy idegen nyelven. Amikor befejezte, amit mondott, úgy emlékszem hat vagy kilenc szó lehetett mindössze, az egész hely megrázkódott, megremegett mint egy levél a szélben. A furcsa lény levette kezét a karomról, és mintha egy szivattyú indult volna be, ellenállhatatlan vonzás ragadott meg a hátamnál. Nem én fordultam meg, hanem egy erő húzott vissza a pokol bejáratától, vissza a mélység homályába. Onnan pedig ez az ellenállhatatlan vonzás felvitt, fejjel fölfelé, addig, amíg felértem a hálószoba bejáratához és egy másodpercre tudtam, hogy ott állok a bejárati ajtóban, azután átmentem a falon, mert mint látjátok, az anyagi dolgoknak semmi hatásuk nincs a szellemekre, majd visszamentem a testembe, mintha beleugrottam volna.
Ahogy visszaértem, megint tudtam érintkezni a fizikai valósággal. Azt mondtam nagyanyámnak, aki a fejemet tartotta az ölében és az arcomat mosta egy hűvös, nedves ruhával:
· Nagymama, én haldoklóm. Ő megszólalt:
· Fiam, azt hittem, hogy már el is mentél. Nem gondoltam volna, hogy még visszajössz.
· Újból elmegyek és legközelebb már nem tudok visszajönni - válaszoltam. És ez megtörtént háromszor.
De azután elkezdtem imádkozni és megtértem.
Körülbelül négy hónappal később, 1933. augusztus 16-án csütörtökön, délután fél kettőkor tudtam, hogy ismét haldoklóm. Szóltam az öcsémnek, aki az ágyam mellett állt:
- Pat, fuss és hívd ide anyát gyorsan, mert meghalok, és még el akarok tőle köszönni!
Az öcsém, mintha puskából lőtték volna ki, futott ki a szobából. Épp mire anyám beért, megint elkezdődött ugyanaz az élmény, mint azelőtt, azzal a különbséggel, hogy most már megtért keresztény voltam. Kiugrottam a testemből és amikor elhagytam, akkor elkezdtem emelkedni. Ezúttal nem lefelé, hanem fölfelé mentem. Egy ódivatú házban laktunk, magas mennyezettel, és én felemelkedtem oda, ahol a háztetőnek kellett lennie, úgy 16-18 lábnyira (kb. öt méter) az ágyam fölé. Teljesen öntudatomnál voltam, tudtam mindent, mi történik. E magasság elérése után nem emelkedtem tovább, és úgy tűnt, hogy ott maradok azon a helyen. Visszanéztem a szobába és láttam a testemet - nem önmagamat -, ahogy ott fekszik az ágyon, és láttam anyámat, ahogy fölém hajol és megfogja a kezemet. Később elmondta, hogy kezét egy halálos szorításba zártam. De látjátok, elhagytam a testemet, így nem tudtam tőle elköszönni. Azután felnéztem és megint hallottam egy hangot. Most sem láttam senkit, de hallottam egy hangot, és most is emberi hang; férfihang volt. Nem tudom, hogy Jézus szólt-e vagy egy angyal vagy valaki más, de tudom, hogy a menny küldötte volt. És ezúttal a hang nem idegen nyelven szólt, hanem angolul. Ezt mondta:
- Menj vissza, menj vissza, menj vissza! Nem jöhetsz még, még nem végezted el a munkád a földön!
És amikor ő - bárki is volt - ezeket mondta, elkezdtem lefelé ereszkedni és visszatértem a testembe. És amikor visszaértem, megszólaltam:
- Mama, most nem fogok meghalni.
Ő azt hitte, úgy értettem, hogy nem fogok abban a percben meghalni, de én arra gondoltam, hogy nem halok meg, hanem élek és cselekszem Isten akaratát, végzem az Ő munkáját a földön.
