2011. október 30., vasárnap

Kenneth Hagin: Bibliai hit - Mit jelent szívvel hinni? 11.

Amikor hónapokig feküdtem a betegágyon, majdnem egész idő alatt azt pró­báltam megragadni, hogyan kell a Márk 11,24 alapján eredményesen cseleked­ni. Ez a vers azt mondja: „Amit könyörgésetekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” Első alkalommal az ördög megpró­bálta elhitetni velem, hogy ez az ige nem azt jelenti, amit mond. De ha nem azt jelenti, akkor Jézus hazudott. Az ördög azt súgta: „Ez az ige nem vonatkozik a természetes, fizikai, anyagi dolgokra; például a gyógyulásra. (Tudjátok, hogy pont gyógyulást kértem.) Ez az ígéret csak szellemi dolgokra vonatkozik.” Nos, be kell vallanom, hogy hallgattam rá, és elhatároztam, hogy elküldetek a pásztorhoz, tőle fogom megkérdezni, mi az igazság. Megkértem nagyanyámat, hogy lépjen kapcsolatba a gyülekezetünk pásztorával. A pásztor megkérdezte, mikor jöjjön, nagyanyám azt mondta: „Legjobb lenne a reggeli órákban, úgy fél 9-kor, mert 10-re már kábultan fekszik, és nem tudom, meg fogja-e érteni, amit mond neki.” A pásztor tehát megígérte, hogy ott lesz, de hála Istennek, sohasem lépte át a küszöbünket. Sírtam emiatt, mert nagyon megbíztam benne és abban is, hogy tudja, mi van a Bibliában. De miután meggyógyultam és visszamentem a gyülekezetbe, megtudtam, hogy mit gondolt. És tudjátok: jó volt, hogy akkor nem jött el, mert még hittem volna neki. Azt mondta: „Ennek a szegény fiúnak a sok fekvés ráment az agyára.” Milyen csodálatos lenne, ha több ilyen „agyzűröm” lehetne, mert mihelyst az elmémet megtámadta ez a „baj”, a bénaságom azonnal elmúlt; ahogy az elmém „megbetegedett”, szívbe­tegségem elhagyott. Dicsőség Istennek! Meggyógyultam és felkeltem a szen­vedés ágyáról.

Nagyanyám megígérte: „Elmegyek és keresek egy másik szolgálótestvért, aki ugyanolyan gyülekezethez tartozik, mint te és anyád.” Ebben is nagyon bíz­tam. Tehát elment, a pásztor azt felelte: eljön. De hála Istennek, ő sem tette be soha hozzánk a lábát. Megint sírtam, de azóta meggyőződtem arról, hogyha Is­tennek volt egyáltalán valamilyen köze ezekhez az emberekhez, akkor Ő aka­dályozta meg őket abban, hogy eljöjjenek; különben elhittem volna, amit mon­danak.

Végül nagynéném, aki egy másik egyházhoz tartozott, megígérte, hogy az ő pásztora eljön hozzám. Ez rögtön felvillanyozott, mert hozzájuk jártam vasár­napi iskolába és már ismertem azt az embert. Nem nagyon hittem, hogy eljön, de egy nap mégis hallottam, hogy megérkezett. Nem láttam valami jól és több­nyire nem is hallottam jól, de abban a pillanatban, amikor megütötte fülemet a hangja, tudtam, hogy ő az. Megdobbant a szívem. Megláttam az arcát, ahogy fölém hajolt, és éreztem, hogy megfogja a kezem. Hozzám hajolt, így láthat­tam őt. Részlegesen béna voltam; a nyelvem sem működött jól, a torkom is részben béna volt, tehát időbe telt, amíg meg tudtam szólalni, sőt gyakran többször is el kellett ismételnem, amit mondani akartam.

Arra próbáltam megkérni, hogy lapozza fel az én Újszövetségemet, olvassa el a Márk 11,24-et és mondja meg nekem, hogy azt jelenti-e valóban, ami ott áll. Nem furcsa, hogy valakit meg kell kérdezned, vajon Jézus komolyan gondolta-e amit mondott? Küszködtem, hogy megértessem magam, és ha elég ideig várt volna, talán meg is értett volna, de mielőtt még ki tudtam volna fejezni, amit akartam, megveregette a kezem és hivatalos hangon ennyit mondott: „Légy tü­relmes fiam, néhány nap, és az egésznek vége.”

Jól megkaptam a választ. Tudjátok, rögtön olyan sötét lett a szobában. Keze­met visszatette a mellemre, megfordult és kiment. Egy szavamat sem értette meg, és elfojtotta az egyetlen világosságomat. Általában nem hallottam jól, de azt hiszem az ördög aznap nagyon éles hallást kölcsönzött nekem. A másik szobában köré gyűlt a család, és hallottam, ahogy imádkozik. „Atyánk, imád­kozunk, hogy segítsd ezt a nagyapát és nagyanyát, akiknek nemsokára el kell szakadniuk az unokájuktól.” Valami felágaskodott bennem. Nem tudtam han­gosan kiáltani, de olyasmit éreztem, mint az a rosszcsont, akit az iskolában sa­rokba állítottak és így vágott vissza: „Kívülről állok, de belül ülök.” így a ben­sőmben szó szerint felordítottam: „Azért se haltam még meg!” Ő tovább imádkozott: „Drága Istenem, áldd meg ezt a drága anyát, készítsd fel az ő szí­vét a sötétség órájára, mely közéig, hogy úrrá legyen rajta.” A bensőmben megint felordítottam: „Még nem vagyok halott!” Végül elment.