Most lapozzunk az 1 Korinthus 14,14-hez: „Mert ha nyelvvel könyörgöm [nyelveken imádkozom], a szellemem könyörög [imádkozik], de értelmem gyümölcstelen.” Azaz a szellemed nem azonos az értelmeddel. Nemrégiben azt mondta valaki, hogy az értelem egyenlő a szellemmel. Nem! Az értelem nem azonos a szellemmel! Bárki, aki nyelveken szól, tudhatja ezt, mert nem a fejünkből szólunk nyelveken. Tudjuk, hogy a nyelvek honnan jönnek; mélyről fakadnak fel, a bensőnkből, a legbelsőbb életünkből; a Szent Szellemből, aki a szellemünkben lakik. Most nézd meg a 15. verset: „Hogy van hát? Imádkozom szellemmel. (Azaz a szellemem imádkozik, és így én imádkozom. Pál tehát itt azt mondja, hogy az én szellemem az én vagyok)... de imádkozom az értelemmel is.”
Olvassunk el még néhány igeverset. Szeretnélek benneteket ráébreszteni arra a tényre, hogy szellem vagytok, akinek van lelke és testben él. Figyeljük meg a Zsidó 12,18-23-at: „Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez, és trombita harsogáshoz, és a mondásoknak szavához, melyet akik hallottak, kérték, hogy ne intéztessék hozzájuk szó; Mert nem bírták ki, ami parancsolva volt: Még ha oktalan állat ér is a hegyhez, megköveztessék, vagy nyíllal lövettessék le; És oly rettenetes volt a látvány, hogy Mózes is mondta: Megijedtem és remegek: Hanem járultatok Sión hegyéhez és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenki bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak szellemeihez.” Jegyezd meg: „a tökéletes igazak szellemeihez”
A 2 Korinthus 4,16-ban pedig azt írja Pál: „Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” Van tehát egy külső és egy belső ember. A külső ember a test, a belső pedig nem a lélek, hanem a szellem; és a szellemnek van lelke. Azután így ír az 1 Korinthus 9,27-ben: „Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” Szeretném, ha észrevennétek valamit. Ha a test lenne a valóságos ember, akkor azt mondta volna Pál: „megsanyargatom magamat és szolgává teszem”. Itt viszont testéről beszél, az „én” pedig a belső emberre vonatkozik, arra az emberre, amely újjászületett. Én cselekszem valamit a testemmel; én azt szolgává teszem. Láthatjátok, hogy az az ember, akit mi látunk, tulajdonképpen nem a valóságos ember, hanem csak a ház, amelyben lakik.
