Scofield: Mózes 2. könyve 19. fejezet

(19,1) Az ötödik üdvkorszak: Törvény.
Ez a korszak a sínai törvényadással kezdődött, és mint időszak Krisztus áldozati halálával ért véget, aki a törvény minden rendelkezését és előképét betöltötte. Az ezt megelőző üdvkorszakokban, Ábrahám, Izsák, Jákób és még sokan mások elbuktak a hit és engedelmesség próbáiban, amelyekért az ember felelős volt (p1. 1Móz 16,1-4; 26,6-10; 27,1-25). Egyiptom is csődöt mondott, mert nem hallgatott Isten figyelmeztető szavára (1Móz 12,3), és ítélet alá került. Isten azonban gondoskodott szabadítóról (Mózes) és áldozatról (páskabárány), és csodálatos hatalommal kihozta Izráelt Egyiptomból (ítéletek Egyiptom fölött; átkelés a Vörös-tengeren).
Az izráeliták bűneik következtében a törvény szigorú fegyelmezése alá kerültek (Gal 3,19).

A törvény ezeket tanítja:
(1) Isten szentségének félelmetes voltát (2Móz 19,10-25);
(2) a bűnös rendkívüli bűnösségét (Róm 7,13; 1Tim 1,8-10);
(3) engedelmesség szükségességét (Jer 7,23-24);
(4) az emberiség egyetemes elbukását (Róm 3,19-20); és
(5) Isten kegyelmének csodáját, amely a véres áldozat által gondoskodott egy útról, hogy az ember közeledhessen Istenhez. Ez az áldozat előkép, és rámutat egy Megváltóra, aki mint az Isten Báránya elveszi majd a világ bűnét (Jn 1,29), melyről a törvény tanúbizonyságot tesz (Róm 3,21).

A törvény nem változtatta meg Isten gondoskodó előrelátását és ígéretét, amit az Ábrahámmal kötött szövetségben adott. A törvényt nem életre vezető útnak szánta Isten (vagyis a megigazulás eszközéül, Apcsel 15,10-11; Gal 2,16.21; 3,3-9.14.17.21.24-25), hanem életszabályként egy nép számára, amelyre már az ábrahámi szövetség érvényes, és. amelyet elfedezett a véres áldozat, a páskabárány vére. A törvény egyik célja az volt, hogy világossá tegye, milyen tisztán és szentül kell élnie annak a népnek, melynek nemzeti törvénye ugyanakkor Isten törvénye is (2Móz 19,5-6).
A törvénynek tehát az volt a feladata az izráeliták vonatkozásában, hogy fegyelmezze és nevelje őket, ahogyan a görög és római gyermekeket egy megbízott házi rabszolga vagy nevelő (Gal 3,24-ben „vezérlő mester") kezére bízták; a törvény is így tartotta fegyelmezés alatt Izráelt a saját érdekében (5Móz 6,24):
(1) amíg Krisztus eljő (Krisztus most a mi tanítómesterünk, mert a kegyelem, mely megmentett, ugyanakkor tanít is minket, Gal 3,24; Tit 2,11-12);
(2) az Atyától rendelt ideig, amikor felszabadítja az örökösöket (az ígéret fiait) a törvényes kiskorúság állapotából, és ezek belépnek az örökösök előjogaiba (Gal 4,1-3). Ezt tette Isten, amikor elküldte Fiát; és a hívők most a fiúság állapotában vannak az atyai házban (Gal 3,26; 4,4-7).
Izráel azonban félreismerte a törvény célját (1Tim 1,8-10), jó cselekedetek és szertartások által kereste a megigazulást (Apcsel 15,1; Róm 9,31-10,3), és visszautasította saját Messiását (Jn 1,10-11). Izráel története a pusztában, az országban és a nemzetek közötti szétszóratás ideje alatt, hosszú sorozata volt a törvény megsértésének.