Az már más kérdés, hogy ez az embert középpontba állító gondolkodás azután beépült az európai kultúrába, és különösen a reneszánsz idején újra felfedezték, hogy azután többé már el se feledjék. Napjainkban azonban a reneszánsz humanizmus értékeibõl már nem sok maradt, viszont annál inkább megmaradt az az erkölcsi relativizmus, amely az emberhez méri a bûn fogalmát, csakhogy immár nem a görög istenekkel szemben lázadva, hanem az egyetlen igaz, élõ Istennel szemben. És ez egyáltalán nem mindegy.
Korunk világnézetének egyik radikális változatát képviselte Friedrich Nietzsche német filozófus, akinek a bûnértelmezése a mai napig erõteljesen rányomja a bélyegét az európai gondolkodásra. Nietzsche lényegében azt állította, hogy a zsidók, majd a keresztények vallása mintegy mesterségesen létrehozta a bûn bibliai fogalmát – amelyet korábban a pogány népek nem ismertek –, és ezáltal az emberekben hamis bûntudatot és gyötrõ lelkiismeret-furdalást épített ki. Úgy gondolta, hogy a bûn nem objektív szellemi valóság, hanem úgymond a zsidó–keresztény erkölcsi törvény hívta életre. Az emberiséget eredendõen jónak vélte, csakhogy ebben az eredendõen jó, õsi, pogány állapotában nem tudott megmaradni, mert a zsidó–keresztény erkölcsi törvény eltorzította, amely azóta is folyamatos rabszolgaságban tartja az embereket. Ez a szorongással, bûntudattal és lelkiismeret-furdalással terhes állapot Nietzsche szerint csak akkor fog megszûnni, ha lesznek olyan emberek, akik elég bátrak arra, hogy lerombolják, tudatosan túllépjék a zsidó–keresztény erkölcsi törvényt.
Bármennyire is döbbenetes az a végkövetkeztetés, amire Nietzsche eljutott, tagadhatatlan, hogy kiindulópontjában van realitás, és részben hasonló dolgot állít, mint Pál apostol. Pál a Rómaiakhoz írt levélben úgy fogalmaz, hogy „a Törvény a bûn felismerésére való” (Róm 3:20), majd kicsit késõbb azt állítja, hogy „nem tudnék a bûnrõl, ha nem lenne a Törvény, s a kívánságról sem, ha a Törvény nem mondta volna ki: »Ne kívánd…!« A bûn viszont, kihasználva az alkalmat, a parancs által szült meg bennem minden kívánságot – a Törvény nélkül ugyanis a bûn halott. Én pedig egykor a Törvény nélkül éltem, de amikor eljött a parancs, a bûn életre kelt, én pedig meghaltam – és kiderült, hogy az a parancs, amely az életre irányul, számomra a halált jelenti; mert a bûn, kihasználva az alkalmat, a parancs által félrevezetett és megölt.” (Róm 7:7–10) Pál még azt is hozzáteszi, hogy a Törvény nemcsak életre kelti a bûnt, hanem fel is erõsíti és elszaporítja: „Közben pedig érvénybe lépett a Törvény, hogy a vétek elszaporodjon.” (Róm 5:20) Való igaz tehát, hogy az erkölcsi törvény, ha önmagában, a Szent Szellem vezetése, uralma nélkül próbálják megélni, érvényesíteni, eltorzítja az embert. Nézzünk szembe a realitással, és legyünk õszinték: olyan gonoszokat, amilyenekké a vallásos emberek tudnak válni, nemigen találunk a nem vallásosak, a „bûnösök” között. Ez a kereszténység egyik alapvetõ üzenete (lásd: farizeusok).
A hasonlóság Nietzsche, a német evangélikus lelkészcsalád sarja és Pál apostol között azonban ezen a ponton véget is ér. Pál apostol ugyanis így vonja le a következtetést: „Mit is akarunk mondani tehát? Hogy a Törvény bûn? Isten õrizz!… Így hát a Törvény szent, és a parancs is szent, igazságos és jó. A jó tehát számomra a halált jelenti?! Isten õrizz! Inkább a bûn jelenti a halált, hogy leleplezõdjön a bûn, amely a jót arra használja fel, hogy a halálomat munkálja: hogy teljes mértékben bûnösnek bizonyuljon a bûn a parancs által! Mert tudjuk, hogy a Törvény szellemi, én viszont testi vagyok, eladva rabszolgaként a bûnnek.” (Róm 7:7–14) Nietzsche ezzel szemben a zsidó–keresztény erkölcsi törvényben az emberiség legnagyobb ellenségét, eltorzítóját látta. Mi a döntõ különbség kettejük gondolkodásmódja között? Az, hogy Nietzsche szerint a bûn nem is létezne, ha a törvény nem hozta volna létre; Pál szerint viszont a bûn a Törvény elõtti korban, törvény nélkül is éppúgy létezett, csak nem vált felismerhetõvé. Ha pedig ez így van, akkor a bûn „tudatunktól független”, objektív szellemi valóság.
