A történelem legnagyobb ébredése
Mára már egyháztörténeti és vallásszociológiai tény, hogy az 1901. január 1-jén kitört pünkösdi–karizmatikus mozgalom azóta a világtörténelem legnagyobb keresztény ébredését és megújulását hozta el. Ez az ébredés, amely ma is tart, ha szellemi intenzitásában még nem is, létszámában már eddig messze felülmúlta még az apostolok tevékenysége nyomán az elsõ századok Római Birodalmában végbement szellemi forradalmat is, amelyben megszületett a kereszténység, s amely minden késõbbi újjáéledés legfõbb mintája lett.
A mozgalom néhány év alatt világméretûvé szélesedett, és mára a kereszténység történelmének legnagyobb kiterjedésû evangelizációs sikereit érte el. A statisztikai adatok szerint az 1975–85-ös évtizedben például növekedési rátája 157 százalékos volt (!), miközben a többi keresztény felekezet és nagy világvallás (egyenként) maximum 1–12 százalékos szaporodást könyvelhetett el. Az 1901-ben „nulláról induló” mozgalom 1987-re az összkereszténység 21 százalékát tette ki, és növekedése azóta is exponenciális. A pünkösdi jellegû gyülekezetek száma a világon meghaladja a 150 milliót.
Szemléletesen megfogalmazva az adatokat: ha beszámítjuk az ókeresztény kor elsõ századainak hívõit is (hiszen akkor a kereszténység ilyen, pünkösdi–karizmatikus jellegû volt), akkor Jézustól 1996-ig az összes ilyen spirituális orientáltságú, újjászületett keresztény 70 százaléka a 20. században lett hívõvé! A 20. századiak 70 százaléka a második világháború óta, ezek 70 százaléka pedig az elmúlt öt évben – írták a vallásszociológusok 1997-ben, szemléltetve a növekedés robbanásszerû voltát. E növekedést extrapolálva a szakemberek a 21. század elsõ éveire a pünkösdi–karizmatikus keresztények létszámát egymilliárdra becsülik, akik így nemsokára az összkereszténység felét jelentik majd. Különösen intenzív a mozgalom növekedése Latin-Amerikában, ahol jelenleg óránként átlagosan négyszázan (!) csatlakoznak hozzá; de megemlíthetjük a kommunista Kínát is, ahol az elmúlt évtizedekben egyes területeken a lakosság 90 százaléka lett hitvalló kereszténnyé – illegalitásban –, többségében karizmatikussá. Az õ számukat összesen 85-100 millióra becsülik. Dél-Koreában, ahol 1900-ban még alig néhány keresztény volt, 1992-ben 37 ezer 200 gyülekezethez 12,5 millióan tartoztak, és ez a szám azóta tovább növekedett. A kereszténység története címû (nem pünkösdi–karizmatikus szerzõk által jegyzett) könyv szerint „a közelmúltban a nemzeti egyházak sok vezetõjének óvatos tartózkodását az a nézet váltotta fel, hogy a század utolsó évtizedében a karizmatikus mozgalom jelenti a legnagyobb reménységet a keresztény egyház megújulására” .
Nem lehet nem észrevenni, hogy e megdöbbentõ léptékû megújulás szorosan összefügg a nyelveken szólással, amelyre kezdettõl fogva mindenfelé egységesen nagy hangsúlyt helyezett a mozgalom. Jóllehet a természetes gondolkodásmód számára nehezen látható be, hogy mi köze egymáshoz egy szinte értelmetlenségnek, gyerekességnek tûnõ sajátos viselkedésmódnak, és a mozgalom gyors növekedésének, a pünkösdi ébredés vezéralakjai kivétel nélkül középponti fontosságúnak tartják e karizma mûködését a siker szempontjából. „Annak elfogadása, hogy ez is az érvényes keresztény megtapasztalások körébe tartozik – írja a félmilliós tömegeket vonzó evangélista, Reinhard Bonnke A Szellem erejével címû könyvében –, korszakalkotónak bizonyult az egyház történetében. A nyelveken szólás indította be világszerte azt a folyamatot, hogy a Szentlélek kezd az egyház figyelmének középpontjába kerülni, ezenfelül egy olyan hatalmas evangelizációs hullám katalizátora is volt, amely mind méreteiben, mind sikerességében minden addigit felülmúlt… az egész keresztény kor legnagyszabásúbb lélekmentõ megmozdulását indította el.”A nyelveken szólás és a keresztény megújulás dinamizmusának kapcsolata a világiak vagy a hozzá nem értõk számára érthetõ módon „titokzatosnak” tûnhet. A Szentírást felütve azonban minden világossá válik.
