Napjainkban törvény védi az abortuszt, a prostitúció jogi védelmet élvez, a jósdák a bevásárlócentrumokban kínálják szolgáltatásaikat; és hosszan folytathatnánk azoknak a tevékenységeknek a felsorolását, amelyeket az emberek gyakran nem tartanak bûnnek, noha a Biblia mégis annak mond. Jól látható, hogy óriási a különbség a konkrét cselekedetek megítélésében a Biblia és az emberek többségének a véleménye között. Mindennek a hátterében azonban lényegében két világnézet különbözõ bûnfelfogása húzódik.
Éppen ezért elõször nem az a kérdés, hogy ez vagy az a dolog bûn-e, hanem sokkal inkább az, hogy mit is értünk bûn alatt egyáltalán. Ahhoz, hogy a konkrét dolgokban el tudjunk igazodni, elõször a bûn fogalmát kell meghatároznunk. Hiába is mondanánk valakinek, hogy mondjuk a homoszexualitás bûn, ha ez az õ bûnfogalma alapján nem minõsül bûnnek. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy a konkrét bûnök mögé hatolva megértsük, hogy mi a bûn lényege, eredete, hatása. Hiszen ebbõl származhat a megváltás és más lényeges bibliai tanítások helyes megértése, illetve nem utolsósorban a bûnös cselekedetekbõl való megtérés! Isten olyan fontosnak ítélte ezt a kérdést, hogy a világkorszakok üdvtörténeti menetrendjében elrejtette a bûnrõl szóló tanítást, sõt lényegében az egész világmindenség helyreállítását ennek a tanításnak rendelte alá. Ezért a továbbiakban elsõsorban nem a konkrét bûnöket vesszük sorba a Bibliából, hanem megpróbáljuk megérteni a világkorszakok bûnrõl szóló tanítását.
A bûnt a törvény hozza létre?
Mielõtt azonban a bibliai világnézet szempontjából közelítenénk meg a kérdést, meg kell néznünk, hogyan gondolkodnak a bûnrõl az emberek ma. Korunk rossz értelemben véve humanista, erkölcsileg liberális világnézete a bûnt nem önálló, objektív, metafizikai, szellemi valóságnak látja, hanem úgy, mintha a bûnt a törvény hozná létre. Más szóval a bûn e felfogás szerint nem létezik önmagában, valamilyen törvény nélkül vagy a törvénytõl függetlenül, hanem csak abban a pillanatban jön létre, amikor a törvény kimondja valamirõl, hogy az bûn.
E mögött a vélekedés mögött nyilván egy olyan gondolat áll, amely szerint nincsen olyan külsõ, örök, tõlünk független mérce, amelyhez képest meg lehetne határozni, hogy mi a bûn, és mi nem. Ennek hiányában az ember lett az a viszonyítási pont, amelyhez képest eldõl, hogy egy dolog bûn-e, vagy nem. A megoldás egyszerûnek tûnik: ami az embernek kárt okoz, az bûn, ami nem okoz kárt, az nem bûn.
Anélkül, hogy elvont fejtegetésekbe bocsátkoznánk, érdemes megjegyezni, hogy ez a felfogás a görög szofisták idejében bontakozott ki elõször, akiknek a figyelme az univerzum titkairól az emberi dolgokra irányult. Mára szállóigévé vált közülük Prótagorasz mondása: „Minden dolog mértéke az ember.” A görög humanizmusnak azonban ez az emberközpontúsága a maga idejében pozitívumnak számított, hiszen a görög mitológia isteneinek rettentõ világából jelentett szabadulást, megkérdõjelezve az erkölcstelen istenek tekintélyének jogosságát az emberek felett. Ezért abban a korban mindenképpen bátor tett volt, hogy egyes gondolkodók akár a halált is vállalták annak érdekében, hogy a hagyományos daimóntisztelet alól felszabadítsák az embereket.
Forrás: Új Exodus Magazin, 2001.
