Mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek? (ApCsel 16,30.31.)
Midőn e világ nagy sivatagán zarándokoltam, oly helyre érkezém, hol egy barlang vala, itt lefeküdtem aludni és láttam álmot; egy ember tűnt fel előttem, piszkos, szétszaggatott ruhában, s arcát saját házától elfordítva, könyvet tartott kezében, s nagy terhet hordott hátán (Ésa 64,6; Zsolt 38,4; Zsid 2,2.3). Ránéztem s észrevevém, hogy a könyvet felnyitva abból olvasott, s olvasás közben sírt és reszketett, s miután már nem bírta magát tovább tartani, keserves jajveszékelésben tört ki, így kiáltván fel: "Mit cselekedjem" (ApCsel 2,37)?"
Ily keserves állapotban ment haza, s ameddig bírt, erőt vőn magán, hogy neje és gyermekei baját észre ne vegyék. De nem tudott sokáig hallgatni, nyomora kényszeríté, hogy feltárja szívét neje és gyermekei előtt: Ó, szeretett nőm s ti drága gyermekeim, egy teher miatt, mely súlyos nyomással nehezedik reám, végem van nekem. S mi több, biztos tudomásom van, hogy e városunkat égi tűz fogja elemészteni, s e borzasztó veszélyben mi mindnyájan, én, te nőm, s ti édes gyermekeim nyomorultan fogunk elveszni, ha szabadulásunkra (mit még, fájdalom, sehol sem látok), biztos ösvényt nem lelünk.
E beszéd övéit igen leveré, nem azért, mintha elhitték volna, hogy csakugyan való, amit mond, hanem mert azt képzelték, hogy őrült eszmék zavarták meg agyát. Az est beálltával, azon reményben, hogy az álom újra magához hozandja, gyorsan ágyba fektették; de az éjszaka reá nézve a nappalhoz hasonló nyugtalansággal telt el; alvás helyett folytonosan csak sóhajtozott s könnyezett. Reggelre kelve tudni óhajták, mint érzi magát, s ő így szólt hozzájuk: csak rosszabbul, rosszabbul, s újra ostromolni kezdé őket beszédeivel, azok meg konokul megtagadták a reá hallgatást, azt vélvén, hogy durva s goromba viselkedésük által lehangoltságát elűzhetik. Egyszer csúfolni s szidni kezdék, máskor pedig mit sem gondoltak vele. Ő tehát visszavonult kamrácskájába, hogy értük részvéttel teli imát bocsásson az Úrhoz s saját nyomorát szabadon elnyöghesse. Magánosan ki-kisétált a földekre is, hol olvasva, hol pedig imádkozva, s így tölté egy ideig napjait.
Így láttam őt egyszer a mezőn sétálni és szokása szerint könyvéből mélyen sújtott lélekkel olvasni, s amint olvasott, mint előbb, így kiálta fel: "mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek (ApCsel 16,30.31)?"
Láttam, hogy ide-oda tekinget, mintha el akarna futni, azonban veszteg maradt, nem tudván, amint észrevevém, hogy melyik ösvényt kövesse. Láttam azután, hogy egy Evangelista nevű férfiú közeledék hozzá, s kérdezte tőle: miért sírsz?
Ah, Uram! válaszolt ő, a kezemben levő könyvből látom, hogy halálra vagyok kárhoztatva, s azután meg kell jelennem az ítélőszék előtt (Zsid 9,27), s úgy találom, hogy sem az egyikre hajlandó (Jób 16,21.22.), sem a másikra elég alkalmas nem vagyok (Ésa 22,14).
Erre Evangelista így válaszolt: mért nem vagy hajlandó a halálra, midőn életedet úgyis oly sok nyomor veszi körül? Mert félek, felelt az ember, hogy a hátamra nehezedő teher mélyebben fog süllyeszteni, mint a sír, s a mélységbe fog lerántani (Jer 30,33) és uram, ha nem vagyok képes börtönbe menni, nem leendek képes az ítélőszék előtt megjelenni, sem a büntetést elviselni, ezek a gondolatok azok, melyek engem sírásra indítanak.
Ha így van a dolgod, mondá Evangelista, mit állsz itt? Ah, válaszolt ő, nem tudom, merre menjek. Evangelista erre egy levelet adott neki, melyben ez volt írva: "Kerüljétek el az Istennek következendő haragját (Máté 3,7)."
Az ember elolvasta s Evangelistára nagyon figyelmesen nézve így szólott: de hát hova fussak? Erre Evangelista így felelt, ujjával egy távol, távol fekvő mezőre mutatva: "látod ama szoros kaput (Máté 7,13.14)?" Nem! volt az ember válasza. Ama fénylő világosságot sem látod? kérdé a másik (Zsolt 119,105. 2Pét 1,19). Gondolom, hogy látom, mondá ő. El ne szalaszd tehát ama világosságot szemeid elől, így folytatá Evangelista beszédét, hanem egyenesen arra tarts, s hamar meglátandod a kaput, amelyen kopogtatva, meg fogják néked mondani, hogy mit cselekedjél.