John Bunyan: A zarándok útja 2.

Aki az ő kezét az eke szarvára veti és azokra néz, amelyek mögötte vannak, nem alkamatos az Istennek országára (Lukács 9,62).

Láttam most álmomban, hogy az ember futni kezdett; de még nem volt messze kunyhójától, midön neje és gyermekei ezt észrevéve, kiabáltak utána, hogy forduljon vissza (Luk 14,28), de az ember befogta fülét s tovább futott, így kiáltozva: élet, élet, örök élet! – hátra sem tekintett, hanem sietve ment a rónaságon tova.

A szomszédok is kijöttek, hogy őt lássák (Jer 20, 10.) s midőn elfutott, kicsúfolák némelyek, mások fenyegeték, majd még mások utána kiabáltak, hogy térjen vissza; kettő közülük elhatározá,, hogy erővel visszahozzák, ezek egyike Makacs, másika Hajló nevet viselt.

Az ember azonban már jó darabot elhaladt, de miután elhatározták, hogy utána mennek s ezt teljesítették is, rövid időn utolérték. Ekkor így szólott az ember: szomszédok, miért jöttök utánam? ők így feleltek: hogy rávegyünk, hogy velünk visszatérj; de ő ekképpen válaszolt: ez semmi esetre meg nem történhetik; ti Romlás városában laktok, mely jól tudom, hogy az én születési helyem is, és itt ti előbb utóbb meghalva, sokkal mélyebbre fogtok alásüllyedni, mint a sír, s oly helyre, mely tűz és kénkővel lobog, – hagyjatok nekem békét, jó szomszédok, s jöjjetek inkább ti is velem.

Mit, mondá Makacs, elhagyjuk barátainkat, s hátat fordítsunk minden vigasznak? Igen, viszonzá Keresztyén – mert ez volt a neve, – mivel mindazok, amikről lemondtok, nem érdemesek, hogy csak hasonlításba is tétessenek azoknak legcsekélyebbjével, miket én óhajtok élvezni (2Kor 4,18), s ha velem akartok jönni, éppoly jól jártok mint én; mert ott, hova én megyek, több van mint elég, jertek tehát s győződjetek meg szavaim igazságáról.

Makacs. Mily dolgok azok, melyeket te keressz, hogy az egész világot is elhagynád elérésükért.

Keresztyén. Én egy elveszhetetlen, meg sem mocskolható örökséget keresek, mely mennyekben tartatik (1Pét 1,4) s azoknak jut a meghatározott időben részül, kik komolyan igyekeznek utána. Íme, itt könyvemből olvashatjátok, ha kedvetek van.

Makacs. Ej! el könyveddel, akarsz-e velünk visszatérni vagy sem?

Keresztyén. Nem, én nem, mert kezemet az eke szarvára vetettem (Luk 9,62).

Makacs. Jöjj Hajló szomszéd, forduljunk vissza s térjünk nélküle haza; van az őrült embereknek egy neme, kik, ha egyszer valami bogaruk van, bölcsebbeknek hiszik magukat, hogynem mint hét bölcsek, kik az okosságra intenek (Péld 26,16).

Hajló. Nem kell mindjárt csúfolkodni! ha mindaz, mit jó Keresztyén mond, való, akkor azon dolgok, mik után ő igyekszik, csakugyan jobbak, mint melyekkel mi bírunk. Én hajlandó volnék szomszédommal menni.

Makacs. Hogyan – neked is elment az eszed? fogadd el a tanácsot s jöjj vissza. Ki tudja, hova fog még vezetni ez a vízeszű ember. Legyen eszed s térj vissza, térj vissza.

Keresztyén. Nem, nem! Sőt te is tarts inkább Hajló szomszédoddal. Mert azon dolgok, mikről én szólok, biztosan elérhetők, sőt azoknál még felségesebbek is. Ha nem hiszel nekem, olvasd e könyvet, s meg fogod látni, hogy az abban mondottak igazsága annak vérével van megerősítve, aki készítette (Zsid 9,17–24.).

Most hát Makacs szomszéd, így szólott Hajló, kedvem kezd kerekedni, s szándékom elmenni ezen jó emberrel és sorsomat vele megosztani. De édes úti társam, ama kívánt hely útját tudod-e?

Keresztyén. Egy Evangelista nevű ember utasított, hogy azon szoros kapu felé siessek, mely előttünk látszik, hol folytatandó utunkra nézve tudomást szerezhetünk.

Hajló. Jer édes szomszéd, menjünk! – s így együtt mind a ketten elmenének.

És én, mondá Makacs, én ismét visszatérek házamba. Ily eltévelyedett rajongóknak útitársa nem akarok lenni.

Scofield: Mózes 3. könyve 23. fejezet

(23,2) Az Úr ünnepei.
Minden évben hét vallási fő ünnepet kellett Izráelnek megtartani. E fejezet első három verse nem az ünnepekről beszél, hanem különválasztja a szombatot az ünnepektől.

(23,2) Az izráeliták vallási naptára a niszán hónappal kezdődik (a tavasszal); a polgári év kezdete a tisri hónap (ősszel).
A héberek hét ünnepét a vallási naptár első hét hónapjában tartották: az első három ünnepet (a páska, a kovásztalan kenyerek ünnepe és az első zsenge ünnepe) niszánban, az első hónapban; a három utolsót (az újév – a kürtzengés ünnepe, az engesztelés napja és a sátoros ünnep) a hetedikben, a tisri hónapjában. Az első három és a három utolsó ünnep között ünnepelték a hetek ünnepét (pünkösdöt), ötven nappal az első zsenge bemutatása után.

A következő táblázat összehasonlítja a héberek vallási naptárát azzal, amit általában ma használnak.
Niszán (vagy Abib) – március–április
Ijjár (vagy Ciff) – április–május
Sziván – május–június
Tammuz – június–július
Ab – július–augusztus
Elul – augusztus–szeptember
Tisri (vagy Etamim) – szeptember–október
Markesván (vagy Bul) – október–november
Kiszlév – november–december
Tébet – december január
Sebát – január–február
Ádár – február–március
Átlag hat év után még egy külön hónapot iktattak be (második, vagy szökő Ádár hónap), mert a naptár a Hold, és nem a Nap járásához igazodott.

Friss album

Friss albumok

Spurgeon: Szükség van egy szitára

Nagyon fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az eltérő dolgokat, mert a külső megjelenés megtévesztő. Dolgok, amelyek hasonlónak látszanak, akár egymás ellentétei is lehetnek. Egy skorpió olyan lehet, mint egy tojás, és egy kő olyan, mint egy darab kenyér, de messze nem azonosak. Hasonló dolgok nagyon különbözőek lehetnek. Különösképpen igaz ez a lelki-szellemi dolgokra, ezért kötelességünk résen lenni.

Lehetséges, hogy valaki messzire jut a vallásban, mégis bűnben hal meg; lehet, hogy a menny örökösének látszik, mégis a harag gyermeke. Sok meg nem tért embernek van valamilyen meggyőződése, ami hasonló a hithez, de mégsem valódi hit. Bizonyos emberek jámborságot mutatnak, amiben megvan a szeretet melegsége, de nélkülözik a kegyes élet jegyeit. Minden kegyelem utánozható, ahogy az ékszerek is hamisíthatók. Ahogy a gyémántutánzatok bámulatosan hasonlítanak a valódi kövekre, ugyanúgy a hamis kegyelem is bámulatosan hasonlít az evangélium művére. Lelki dolgokban az embernek minden eszességére szüksége van, különben hamar becsapja saját szívét. Attól tartok, hogy már sokan tévesztették meg magukat, és sohasem jönnek rá önámításukra, amíg ki nem nyitják szemüket a szomorúság világában, ahol szörnyű lesz a csalódásuk.
A természeti halott gyermeket az anyja gondosan megmosdatja, de ez nem teszi a kegyelem élő gyermekévé. A lelken belüli isteni élet határozottan megkülönbözteti azt az embert, akiben megvan, attól, akiben nincs meg; fontos meggyőződnünk róla, hogy bennünk megvan ez az élet.

TE biztos vagy benne, hogy benned megvan? Szörnyű dolog azt kiáltani: ‘Béke, béke!’, amikor nincs béke, és jóleső dolgokat jövendölni saját magadnak, megkönnyíteni szívedet, elaltatni lelkiismeretedet, és nem felébredni álmodból, amíg az ítélet mennydörgése fel nem riaszt elbizakodottságodból, vég nélküli rettegésbe taszítva.
Én segíteni kívánom az olvasót az önvizsgálatban. Azt szeretném, ha túljutva ezen a vizsgálaton, a kegyelem olyan bőségéhez jutna, hogy szent és boldog állapota tanúbizonysággá válna a maga számára.

E könyvecske első részét szitának szántam, hogy szétválasszam a búzát az ocsútól. Ha barátaim ezt önmagukra alkalmazzák, ez lehet a leghasznosabb cselekedet, amelyet valaha véghezvittek. Aki belenéz a könyvelésébe, és úgy találja, hogy üzlete veszteséges, az megmenekülhet a csődtől. Ugyanez történhet az olvasóval is. Ha azonban úgy találja, hogy mennybéli forgolódása jól megy, nagy vigasz lesz számára. Senki sem veszíthet azáltal, hogy őszintén megvizsgálja a szívét:
BARÁTOM, KEZDJ HOZZÁ AZONNAL!

Scofield: Mózes 3. könyve 17. fejezet

(18,24) A hébereknek Isten megtiltotta, hogy a kananeusok utálatos szokásait cselekedjék, melyek itt fel vannak sorolva, és ezek világosan rámutatnak, hogy a kananeusok erkölcsileg milyen mélyre süllyedtek. Régészeti ásatások sok illusztrációt hoztak napfényre erről a gonosz helyzetről, és ez megérteti, hogy a szent Isten miért parancsolta meg a kananeusok teljes kiirtását. Több évszázaddal korábban Isten előre megmondta, hogy ebben az időben az amoriták bűne teljes lesz (1Móz 15,16). A régészet igazolja, hogy ebben az időszakban a kananeus civilizáció erkölcse mind mélyebbre süllyedt.

Friss album

John Bunyan: A zarándok útja 1.

Mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek? (ApCsel 16,30.31.)

Midőn e világ nagy sivatagán zarándokoltam, oly helyre érkezém, hol egy barlang vala, itt lefeküdtem aludni és láttam álmot; egy ember tűnt fel előttem, piszkos, szétszaggatott ruhában, s arcát saját házától elfordítva, könyvet tartott kezében, s nagy terhet hordott hátán (Ésa 64,6; Zsolt 38,4; Zsid 2,2.3). Ránéztem s észrevevém, hogy a könyvet felnyitva abból olvasott, s olvasás közben sírt és reszketett, s miután már nem bírta magát tovább tartani, keserves jajveszékelésben tört ki, így kiáltván fel: "Mit cselekedjem" (ApCsel 2,37)?"

Ily keserves állapotban ment haza, s ameddig bírt, erőt vőn magán, hogy neje és gyermekei baját észre ne vegyék. De nem tudott sokáig hallgatni, nyomora kényszeríté, hogy feltárja szívét neje és gyermekei előtt: Ó, szeretett nőm s ti drága gyermekeim, egy teher miatt, mely súlyos nyomással nehezedik reám, végem van nekem. S mi több, biztos tudomásom van, hogy e városunkat égi tűz fogja elemészteni, s e borzasztó veszélyben mi mindnyájan, én, te nőm, s ti édes gyermekeim nyomorultan fogunk elveszni, ha szabadulásunkra (mit még, fájdalom, sehol sem látok), biztos ösvényt nem lelünk.

E beszéd övéit igen leveré, nem azért, mintha elhitték volna, hogy csakugyan való, amit mond, hanem mert azt képzelték, hogy őrült eszmék zavarták meg agyát. Az est beálltával, azon reményben, hogy az álom újra magához hozandja, gyorsan ágyba fektették; de az éjszaka reá nézve a nappalhoz hasonló nyugtalansággal telt el; alvás helyett folytonosan csak sóhajtozott s könnyezett. Reggelre kelve tudni óhajták, mint érzi magát, s ő így szólt hozzájuk: csak rosszabbul, rosszabbul, s újra ostromolni kezdé őket beszédeivel, azok meg konokul megtagadták a reá hallgatást, azt vélvén, hogy durva s goromba viselkedésük által lehangoltságát elűzhetik. Egyszer csúfolni s szidni kezdék, máskor pedig mit sem gondoltak vele. Ő tehát visszavonult kamrácskájába, hogy értük részvéttel teli imát bocsásson az Úrhoz s saját nyomorát szabadon elnyöghesse. Magánosan ki-kisétált a földekre is, hol olvasva, hol pedig imádkozva, s így tölté egy ideig napjait.

Így láttam őt egyszer a mezőn sétálni és szokása szerint könyvéből mélyen sújtott lélekkel olvasni, s amint olvasott, mint előbb, így kiálta fel: "mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek (ApCsel 16,30.31)?"

Láttam, hogy ide-oda tekinget, mintha el akarna futni, azonban veszteg maradt, nem tudván, amint észrevevém, hogy melyik ösvényt kövesse. Láttam azután, hogy egy Evangelista nevű férfiú közeledék hozzá, s kérdezte tőle: miért sírsz?

Ah, Uram! válaszolt ő, a kezemben levő könyvből látom, hogy halálra vagyok kárhoztatva, s azután meg kell jelennem az ítélőszék előtt (Zsid 9,27), s úgy találom, hogy sem az egyikre hajlandó (Jób 16,21.22.), sem a másikra elég alkalmas nem vagyok (Ésa 22,14).

Erre Evangelista így válaszolt: mért nem vagy hajlandó a halálra, midőn életedet úgyis oly sok nyomor veszi körül? Mert félek, felelt az ember, hogy a hátamra nehezedő teher mélyebben fog süllyeszteni, mint a sír, s a mélységbe fog lerántani (Jer 30,33) és uram, ha nem vagyok képes börtönbe menni, nem leendek képes az ítélőszék előtt megjelenni, sem a büntetést elviselni, ezek a gondolatok azok, melyek engem sírásra indítanak.

Ha így van a dolgod, mondá Evangelista, mit állsz itt? Ah, válaszolt ő, nem tudom, merre menjek. Evangelista erre egy levelet adott neki, melyben ez volt írva: "Kerüljétek el az Istennek következendő haragját (Máté 3,7)."

Az ember elolvasta s Evangelistára nagyon figyelmesen nézve így szólott: de hát hova fussak? Erre Evangelista így felelt, ujjával egy távol, távol fekvő mezőre mutatva: "látod ama szoros kaput (Máté 7,13.14)?" Nem! volt az ember válasza. Ama fénylő világosságot sem látod? kérdé a másik (Zsolt 119,105. 2Pét 1,19). Gondolom, hogy látom, mondá ő. El ne szalaszd tehát ama világosságot szemeid elől, így folytatá Evangelista beszédét, hanem egyenesen arra tarts, s hamar meglátandod a kaput, amelyen kopogtatva, meg fogják néked mondani, hogy mit cselekedjél.

Flaisz Endre: A halál fullánkja 7.

Az eredendõ bûn

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelének már többször is idézett részében leírja azt az eseményt, amikor a bûn az örökkévalóságból belépett a látható világba: „Ezért tehát ahhoz hasonló ez, mint ahogyan egyetlen ember által lépett be a bûn a világba, s a bûn által a halál; s ezért mindannyian bûnöket követtek el.” Pál tulajdonképpen kétféle bûnrõl beszél ebben a részben. Az elsõ az eredendõ bûn, amit az emberek Ádámtól örökölnek. Ez a bûn „alapjáraton” minden emberre kihat anélkül, hogy az emberek bármi rosszat is tennének. Lényegében az ember már a megfoganás pillanatában eredendõen bûnös: „Ímé én vétekben fogantattam, és bûnben melengetett engem az anyám.” (Zsolt 51:7) A tényleges bûn pedig az, amit egy ember valóságosan el is követ. A kettõnek az egymáshoz való viszonyával kapcsolatban Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy sorrendben elõbb van az eredendõ bûn, és az emberek éppen azért követnek el tényleges bûnöket, mert már eleve bennük van az eredendõen bûnös, romlott természet.

Az eredendõ bûn mibenlétét azonban az emberek sokszor mégsem értik, és gyakran hallani olyan kérdéseket, hogy: „Én miért vagyok felelõs az Ádám bûnéért?” vagy „Mit tehetek én arról, hogy mit csinált Ádám?” stb. Éppen ezért a továbbiakban megpróbáljuk röviden megvilágítani az eredendõ bûn lényegét. Induljunk ki azokból a kérdésekbõl, amelyeket az imént felidéztünk, és amelyeket az emberek tényleg fel is szoktak tenni. Ezekre a kérdésekre Pál apostol visszatérõ kifejezése a Bibliában, hogy „most úgy beszélek, ahogy az emberek szoktak”. Ezzel Pál arra akar utalni, hogy ugyanazokat a dolgokat Isten az örökkévalóság távlatából, a múlt, a jelen és a jövõ együttes ismeretében, egyszóval más nézõpontból szemléli, mint az emberek. Pál apostol azonban ezzel nem hárítja el magától a kérdést, sõt a legmeredekebb, legmeghökkentõbb és a végletekig kiélezett példát éppen õ veti fel, amikor azt kérdezi a Rómaiakhoz írt levélben, hogy felelõs-e az Izraelt gyötrõ fáraó az olyan dolgokért, amelyek megtételére Isten rendelte? A válasz az, hogy igen, felelõs. De hát akkor hogyan lehet Isten mégis igazságos? Vajon mit fog mondani a fáraónak az utolsó ítéletkor, ha az majd azzal védekezik, hogy nem igazságos a kárhoztató ítélet, hiszen õ csak azt tette, amire Isten rendelte, és nem is tehetett volna mást? Márpedig akkor hogyan kérheti õt Isten mégis számon?