(1,24) Az a szó, amit a mi magyar Bibliánk itt „állatok" (új fordítás: „élőlények") szóval fordít, az eredeti héberben „nefes", ugyanaz a szó, amit általában és így az 1Móz 2,7 is „lélek" szóval fordít. A nefes tudatos életet jelent, megkülönböztetve a tudattalan növényi élettől. Figyelemmel a tudatos életre, az állatoknak is van lelkük (vö. 26-27. v.).
(1,26) 1Móz 1,26-27-ben az általános, 1Móz 2,7.21-23 versekben a részletes leírását látjuk az ember teremtésének. A kijelentett tények a következők:
Isten teremtette az embert, és az nem magától fejlődött ki. Ezt az Ige határozottan jelenti ki, és a kijelentést Krisztus is megerősíti (Mt 19,4; Márk 10,6); amit az ember és az állat közötti áthidalhatatlan szakadék is bizonyít; a legmagasabb rendű állatnak sincs istentudata (vallásos érzülete).
Isten az embert „saját képére és hasonlatosságára" teremtette. Ez a képmás főként abban a tényben mutatkozik meg, hogy az ember személyes, értelmes és erkölcsi lény. Bár Isten végtelen és az ember véges, mégis az ember rendelkezik a személyiség olyan tulajdonságaival, melyek hasonlítanak az isteni Személyéhez: gondolkodás (1Móz 2,19-20; 3,8); érzés (1Móz 3,6); akarat (1Móz 3,6-7). Hogy az ember erkölcsi lény, az világosan kitűnik ebből a leírásból, és később az ÚSZ is bizonyságot tesz róla (Ef 4,23-24; Kol 3,10). Az 1Tesz 5,23 (lásd jegyzet) szerint az ember is hármasság, testből, lélekből és szellemből áll; de mert „Isten Szellem" (Jn 4,24), az ember hármas természetét nem szabad összetéveszteni Isten „képével és hasonlatosságával", amely szellemi, és a személyiség elemeire vonatkozik.
(1,28 előszó) Az üdvtörténeti korszakok olyan időszakok, melyek alatt Isten próbák elé állítja az embert, hogy akar-e engedelmeskedni egy bizonyos kijelentett akaratának.
Ez a meghatározás három fontos fogalmat tartalmaz:
(1) Isten akaratának isteni kijelentés útján való lefektetése, amelyből az ember megtudhatja, hogy Isten milyen magatartást vár el tőle.
(2) Az ember sáfárkodása ezzel az isteni kijelentéssel, amelynek engedelmeskedni tartozik.
(3) Az az időtartam - amelyet gyakran „korszaknak" neveznek -, amely alatt Isten kijelentett akarata érvényben van, és amikor Isten próbára teszi az ember iránta való engedelmességét.
Az üdvkorszakok folyamatosan előrehaladó és egymással összefüggő kijelentései Istennek arról, hogy mit cselekszik az emberrel. A kijelentést, némelykor az egész emberiség, más esetben egy külön nép, Izráel kapja. A különböző üdvkorszakok nem jelentik az üdvösség különféle útjait. Minden korszakban csak egyetlen lehetősége van az embernek, hogy megbéküljön Istennel, mégpedig kegyelemből, Krisztusnak a kereszten elvégzett váltságműve által, amit Isten azzal pecsételt meg, hogy feltámasztotta Őt a halálból. A kereszt előtt az ember azért menekült meg, mert előretekintett Krisztus engesztelő áldozatára, és mivel hitt annak a kijelentésnek, amit erről kapott. A kereszt óta az ember úgy nyer üdvösséget, ha hisz az Úr Jézus Krisztusban, akiben beteljesedett a kijelentés és a váltság.
Az embernek a dolga az, hogy állandóan engedelmeskedjék Isten kijelentett akaratának. Ez az engedelmesség a hit feladata. Bár az isteni kijelentés előrehalad, Isten nem teszi félre az előző korszakban kijelentett igazságát, hanem hozzáteszi ahhoz. Így a lelkiismeret (erkölcsi felelősség) maradandó igazság az emberi életben (Róm 2,15; 9,1; 2Kor 1,12; 4,2), még ha nem is marad meg egy korszak alapvonalának. A mostani üdvkorszak megváltottai már nincsenek a „törvény alatt", hogy próbára tétessenek, engedelmeskednek-e az isteni kijelentésnek (Gal 5,18; vö. Gal 2,16; 3,11), de a törvény mégis a Szent‑írás lényeges része marad, és hasznos a megváltottak tanítására és igazságban való nevelésére (2Tim 3,16-17; vö. Róm 15,4).
Minden üdvkorszak célja tehát, hogy az ember helyes magatartását különleges szabályok alá helyezze, ezek a kötelezettségek azonban nem feltételei az üdvösségnek. Az újonnan nem született ember mind a múltban, mind a jelenben csődbe jut, és a jövőben is csődbe fog jutni. Az üdvösséghez azonban az ember minden időben hozzájuthatott, és a jövőben is hozzájuthat Isten kegyelméből hit által.
A Scofield-Biblia hét üdvkorszak különböztet meg:
az ártatlanság (1Móz 1,28),
a lelkiismeret, vagy az erkölcsi felelősség (1Móz 3,7),
az emberi uralom (1Móz 8,15),
az ígéret (1Móz 12.1),
a törvény (2Móz 19.1),
a Gyülekezet (Apcsel 2,1) és
a királyság (Jel 20,4) korszaka.
A különböző korszakokhoz lásd a megadott igehelyek jegyzeteit. Fontos az 1Móz 11,10-hez fűzött megjegyzés, amely Istennek az emberrel való cselekvéséről szól.
(1,28) Az első üdvkorszak: ártatlanság. Isten az embert ártatlannak teremtette, tökéletes környezetbe helyezte, egy könnyű próbát tett eléje, és figyelmeztette az engedetlenség következményeire. Az ember nem kényszerült arra, hogy bűnt kövessen el, de amikor a Sátán megkísértette, az Isten iránti engedetlenséget választotta. A kígyó az asz - szonyt csalta meg, a férfi tudatosan vétkezett (1Tim 2,14). Az ártatlanság kora az Édenből való kiűzetés ítéletével végződött (1Móz 3,24).
(1,28) Ez az isteni alaptörvénye minden igazi tudományos és anyagi előrehaladásnak. Az ember kezdetben olyan értelemmel rendelkezett, amely a maga korlátozott voltában alkalmas volt a tanulásra, kezdetben azonban nem ismerte a világmindenség minden titkát. Azt a parancsot kapta, hogy „hajtsa uralma alá a földet", azaz ismerje meg földi környezetét, uralkodjon felette és használja azt az emberiség javára.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
