(11,1) Amikor a bűnös ember először kísérelte meg azt, hogy Isten uralmával szemben világbirodalmat hozzon létre, Isten – ítéletként – arra mért csapást, ami az embereket leginkább összekötötte, a közös nyelvre (1Móz 11,7-9 versek).
(11,4) A mezopotámiai ásatások során felszínre kerültek az ún. zikkurátok, ezek a lépcsőzetes templomtornyok, amelyeken a pogány istenségeket tisztelték.
(11,10) Az 1Móz 11-12 fontos fordulópontot jelent Isten munkájában. Eddig a Biblia az egész ádámi nem történetéről beszélt. Nem volt még sem zsidó, sem pogány; „Ádámban, az első emberben" mindnyájan egyek voltak. Mostantól kezdve a Szentírás bizonysága szerint úgy kell tekinteni az emberiségre, mint egy széles folyamra, amelyből Isten azzal, hogy Ábrahámot kihívta és Izráel népét megalkotta, kivezetett egy keskeny patakot, amely által végül magát a nagy folyamot megtisztítja. Izráelt Isten azért hívta el, hogy az egy igaz Istennek bizonyságtevője legyen az általános bálványimádás közepette (5Móz 6,4; Ézs 43,10-12); hogy nyilvánvalóvá legyen általa, milyen nagy áldást jelent az igaz Isten szolgálata (5Móz 33,26-29); hogy átvegyék és megőrizzék az isteni kijelentéseket (5Móz 4,5-8; Róm 3,1-2), és hogy emberi csatornává legyen a Messiás számára (1Móz 21,12; 1Móz 28,10,14; 1Móz 49,10; 2Sám 7,16; Ézs 7,13-14; Mt 1,1).
A Biblia olvasójának okvetlenül figyelembe kell vennie:
(1) Az 1Móz 12-től Mt 12,45-ig a Szentírás elsősorban Isten népét tartja szem előtt, a kis patakot, és nem a nemzetek nagy folyamát, ha újra meg újra fel is bukkan a végső egyetemes isteni cél (pl. 1Móz 12,3; Ézs 2,2-4; Ézs 5,26; Ézs 9,1-2; Ézs 11,10-12; Ézs 42,1-6; Ézs 49,6-12; Ézs 52,15; Ézs 54,3; Ézs 55,5; Ézs 60,3-5; Ézs 60,11-16; Ézs 61,6-9; Ézs 62,2; Ézs 66,12 Ézs 66,18-19; Jer 16,19; Jóel 3,9-10; Mal 1,11; Róm 9,10-11; Gal 3,8-14).
(2) Az emberi nem, zsidók és nemzetek élete tovább folyik az Ádámmal és a Nóéval kötött szövetség alátt, fennmarad a lelkiismeret (sáfárkodás felelőssége) és az emberi uralom (erkölcsi felelősség) üdvkorszakaiban. Izráel számára ehhez hozzájött még - először az ábrahámi, később a mózesi és a palesztinai szövetségek következtében - a világosság és az ebből fakadó felelősség.
(3) A pogány nemzetek erkölcsi történetét Bábeltől kezdve, és azt, hogy hogyan süllyedtek egyre mélyebbre a bálványimádás bűnébe, s ennek következtében az erkölcsi romlásba, a Szent Szellem a Róm 1,18-32-ben írja le, és azt is, hogy erről egykor számot kell adniuk (Róm 2,1-16). A lelkiismeret sohasem ment fel a bűn alól, hanem vádol vagy megbocsát.
(4) Ahol a nemzetek később megismerték Isten parancsolatait, ott számukra is, mint a zsidóknak a „halál szolgálata" és „átok" lett (Róm 3,19-20; Róm 7,9-10; 2Kor 3,7; Gal 3,10). És
(5) teljesen új felelősséget jelent mind a zsidók, mind a pogányok számára, mikor megismerik az evangéliumot (Jn 3,18-19 Jn 3,36; Jn 15,22-24; Jn 16,9; 1Jn 5,9-12).
(11,10) A Szentírás nem nyújt támaszpontot az özönvíz pontos idejének megállapítására. Az a héber szó, amelyet a magyar szöveg „nemzette" szóval ad vissza, nem azt jelenti, hogy valakinek apjává lett, hanem valakinek elődjévé (ősévé); és a Biblia szerint „fiú", bár gyakran közvetlen gyermeket jelent, néha egy az értelme a magyar „leszármazott" (utód) szóval. Így a Mt 1,1 Jézus Krisztust „Dávid fiának, Ábrahám fiának" nevezi. Lásd még Mt 22,42. A nemzetségi táblázat a Mt 1,8-ban azt mondja, hogy Jórám nemzette Uzziást, és itt kihagyott három közbeeső leszármazottat: Aháziát, Joást és Amásiást, akik szintén Júda királyai voltak, s kiknek nevét minden zsidó jól ismerte. Hasonlítsuk össze az Ezsd 7,3-at az IKrón 6,7-11-gyel. E tények figyelembe vételével láthatjuk, hogy amit az 1Móz 11,10-ben olvasunk, miszerint Sém százesztendős korában nemzette Arpaksádot, jelentheti, hogy amikor felesége fiút szült, az vagy Arpaksád, vagy egyik elődje volt. Feltehető, hogy több elődöt nem említ meg a Szentírás.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
