Isten pedig sohasem – vagy csak egészen ritkán – cselekszik szolgáinak közreműködése nélkül. Ahogyan imádkozniuk kell az áldásokért, gyógyulásokért, jó dolgokért az embereknek, jóllehet Istennek hatalmában állna megadni ezeket ima nélkül is, ugyanúgy Isten ítélő védelme népe számára is csak emberek imái által valósul meg. Ezért kellett Elizeusnak, Péternek, Pálnak kimondaniuk az ítéletet.
A szellemi harc Isten emberei által gyakorolt e módjának az égvilágon semmi köze a középkori katolicizmus kiátkozási gyakorlatához. Ugyanis ez az államhatalom és az egyházi szellemi hatalom egyesítésén fáradozott többé-kevésbé, sikeresen, ezért az átok nem természetfölötti, tisztán spirituális módon mûködött (esetleg így egyáltalán nem is), hanem azt az államhatalom érvényesítette nagyon is természetes, evilági fegyverekkel és eszközökkel. A kiátkozottról levették az államhatalom védelmét, bárki büntetlenül kirabolhatta, megölhette, sõt ez jótettnek számított, senki nem nyújthatott számára menedéket, és esetenként maga a hatalom kínoztatta meg és végezte ki.
A római egyháznak a tridenti zsinaton (a XVI. században) a protestáns ébredés ellen kimondott több mint száz átka azért volt jogtalan, mert Isten Igéje alapján a reformáció Isten akaratában volt. A puszta hivatali, pozicionális, hierarchikus-klerikális tekintély nem jogosít fel ilyen ítélettétel gyakorlására – különösen nem egy ébredés ellenében –, mivel az nem azonos az Istentől a Szent Szellem vezetésében, erejében szuverén módon adott kegyelmi ajándékkal, karizmatikus, valós tekintéllyel. A tridenti zsinat átokszövegei tehát valóban a fekete mágia körébe tartoznak.
Isten embereinek, akik maguk is – gyakran államilag is – üldözött kisebbséghez tartoztak, államhatalmi, katonai, politikai eszközök nem álltak rendelkezésükre, sőt többnyire éppen ezek ellen kellett szellemi fegyverekkel védekezniük. Ítélő imáik kizárólag természetfölötti módon, a Szent Szellem ereje által érvényesültek, emberi erő beavatkozása nélkül, ha azokat a Szellem vezetése alatt, Isten akaratából mondták ki. Ez azért óriási különbség a katolicizmushoz képest, mert így mindvégig megmaradt Isten kontrollja fölöttük – ha mégsem ítéltek volna egészen pontosan, és alaptalan büntetést kértek volna valakire, Isten egyszerûen nem vitte volna végbe szavaikat. Így annak, akire ítéletet kértek, ha bizonyos volt abban, hogy nem vétkes, nem volt mitől tartania. Ha azonban tudta, hogy valóban bűnös, volt oka a félelemre. Súlyos tévelygés tehát összemosni a Szentírásban található ilyen eseteket a középkori államegyházi gyakorlattal, és félni az egyik oldalon az ártatlanokat érő igazságtalanságtól a bibliai átok mûködése esetén; a másik oldalon pedig emiatt megtagadni egy nyilvánvalóan Istentől származó igazságot, és ezzel kicsavarni egy nélkülözhetetlen fegyvert Isten népének a kezéből, amely nélkül védtelenné válva elveszne.
