Ellenségeskedés (ekhthra)
A Biblia egy válaszfal képével írja le az ellenségeskedést, amely elválasztja az embereket egymástól. A nemzeteket és Izraelt a törvény, az ígéreteket tartalmazó szövetségek feloldhatatlan ellentétbe állították egymással. Emellett Isten és a nemzetek között is fal magasodott, sõt Izrael és Isten között is ellentét feszült. Pál apostol kifejti az epheszosziaknak, hogy a front két oldalán állók között egyvalaki teremt békét: Krisztus Jézus, a mi békességünk, aki testvérré tette az embereket az újjászületésben, és egyúttal kibékítette õket Istennel: „…és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Õ testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettõt egy új emberré teremtse önmagában, békességet szerezvén; és hogy megbékéltesse Istennel mind a kettõt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést.” (Ef 2,14b–16)
A Biblia tanúsága szerint a jó és rossz metafizikai küzdelme a történelemben Isten és az evilág között fennálló feloldhatatlan ellentétben fejezõdik ki. Isten úgy szerette a tõle elszakadt világot, hogy elküldte Fiát a világba, hogy akik benne hisznek, ne vesszenek el, hanem örök életük lehessen. A világ azonban elutasította a Fiút, akit az Atya küldött. Azokat viszont, akik hisznek, Jakab apostol arra figyelmezteti, hogy ha a világgal (ebben a szóhasználatban, mint Istent elutasító kozmikus realitással) szövetséget kötnek, ez szükségképpen Istennel ellenséges viszonyt eredményez: „Aki azért e világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4)
Azoknál, akik egyszer már Isten oldalára álltak, de ismét a világgal való egységet keresik, szükségszerûen kiújul az ellenségesség Istennel. Ez a személyi ellentét azonban nem tud közvetlenül Istenre irányulni, hanem csak képviselõi ellen fordul.
Az ekhthra kifejezés gyûlöletet, ellenséges érzületet, ellenségeskedést jelent. Személyes ellenség iránt érzett gyûlöletet fejez ki, ennyiben is a barátság szöges ellentéte: „És azon a napon (Jézus elítélésekor) lettek barátok Pilátus és Heródes; mert azelõtt ellenségeskedésben voltak egymással.” (Lk 23,12) Ebbõl az igébõl is jól látható, hogy ez a magatartás tartós ellenséges viszonyt, nem pedig pillanatnyi, fellobbanó ellentétet takar.
Isten és a világ ellenséges viszonyát az egyén gyakran úgy éli át, mint a saját erkölcsi érzéke és a világi hatalom konfliktusát. Lelkiismerete, igazságérzete, amely az Istennel való jó viszonyra ösztönzi, ellentétbe kerül a hatalom elvárásaival. Pilátus tudta Jézusról, hogy igaz ember, ártatlan, és azt is, hogy irigységbõl szolgáltatták ki hatalmának. Mindaddig igyekezett szabadon engedni, amíg nem került kibékíthetetlen ellentétbe a császár iránti hûsége (és a hatalom akarása) azzal az erkölcsi paranccsal, hogy a törvény szerint az ártatlan embert föl kell mentenie. Akkor történt fordulat, amikor Jézus hatalmát vádlói váratlanul rivális világi hatalomnak tüntették föl: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak! Pilátus azért, amikor hallotta ezt a beszédet, kihozta Jézust, és a törvénytevõ székbe ült.” (Jn 19,12–13a)
