2011. június 13., hétfő

Ruff Tibor, Flaisz Endre: Ima vagy mágia? 14.

Lukács evangéliumában Jézus az állhatatos imádkozásra egy olyan özvegyasszony példázatával tanítja a tanítványait, amelyben a magányos özvegy egy bírót azért zaklat rendszeresen, hogy álljon bosszút érte az ellenségén, s az végül megteszi ezt. Majd Jézus ezt a következtetést vonja le: : „Hát Isten talán nem áll bosszút kiválasztottjaiért, akik hozzá kiáltanak éjjel-nappal, ha hosszan tûr is ügyükben? Mondom nektek, hogy bosszút áll értük hamar.” (Lk 18:7) Eszerint Jézus felfogásától sem volt idegen Isten bosszúállásának a képe.

A vértanúhalált halt hívõk a keresztény hit, szentség és erkölcsiség legmagasabb fokát testesítik meg még a világi emberek elõtt is. Lelkük mennybeli tevékenységérõl, ott elmondott imáikról a „szeretet apostolaként” közismert János, Jézus kedvenc tanítványa kapott látomást, amelyet a Jelenések könyvében jegyzett le: : „Amikor az ötödik pecsétet feltörte, láttam az áldozati oltár alatt azoknak a lelkeit, akiket megöltek Isten Igéje és a tanúságtétel miatt, amelyhez ragaszkodtak. Ezek erõs hangon kiáltoztak: Szent és igaz Uralkodó, meddig nem hozol még ítéletet, és meddig nem állsz még bosszút a vérünkért a Föld lakóin?!” (6:9-11). A mártírhalált halt szentek lelkei a mennyben eszerint – és ez az egyetlen hely a Bibliában, amely mennyei életükrõl tudósít – Isten bosszúállásáért könyörögnek! A szeretet apostola arról is tudósít, mi történik majd, amikor Isten beteljesíti kérésüket: : „A harmadik [angyal] is kiöntötte csészéjét a folyókra és a vízforrásokra, és azok vérré változtak. Ekkor hallottam, hogy így szól a vizek angyala: Igazságos vagy, Te, aki vagy és voltál, Te szent, hogy így ítéltél! Mivel szentek és próféták vérét ontották, nekik is vért adtál inni, hiszen erre méltók! Hallottam [egy hangot] az áldozati oltártól is [valószínûleg a mártírok alatta lévõ lelkeitõl, lásd az elõbbi igehelyet!], amint így szól: Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak ítéleteid!” (15:4-7)

A hét pohárról egyébként János azt írja, hogy Isten haragja keveretlenül, azaz tisztán töltetett azokba. Csapásaik – a hét pecsét és kürt megjobbító, feddõ, figyelmeztetõ célú csapásaitól eltérõen – minden addiginál kegyetlenebbek, kínzóbbak. A legtöbb teológus egyetért abban, hogy ezeknek már nem céljuk pozitív döntésre ösztönözni az embereket, mivel azok ekkorra túlléptek már minden határon az Istennel szembeni ellenségeskedésben. Nagyon megdöbbentõ tudomásul venni Isten Igéje alapján, hogy ekkor e már bizonyosan elkárhozó embereket Isten nem egyszerû, könnyû halállal pusztítja el, amit könnyen megtehetne, hanem szó szerint könyörtelenül megkínozza õket, s ennek egyetlen erkölcsi célja már kizárólag a bosszúállás, az igazságos megfizetés, Isten és az igaz emberek igazságérzetének kielégítése azért az iszonyatos, elképzelhetetlen mennyiségû és elviselhetetlen mértékû szenvedésért, amit a gonoszság következményei miatt az emberiségnek és fõként Isten kiválasztottjainak át kellett élniük ezen a Földön az elmúlt évezredekben, s amelyet Isten a legapróbb részleteiig ismert és érzékelt, a legkisebb elhagyott gyermek szenvedésétõl, felnõttkori tönkrement sorsától a háborúk, a holokauszt pusztításáig (: „mert minden szenvedésüket Õ is szenvedte” – Ézs 63:9). Ez Isten elegyítetlen, keveretlen, azaz tiszta haragja, amely már nincsen hígítva kegyelemmel, már nem kívánja megjavítani ellenségeit, s az örök kárhozatban folytatódik számukra, mivel adósságuk megfizethetetlen. E rettenetes csapások után jelenik meg másodszor Jézus Krisztus, azonban nem úgy, ahogyan sokan szeretnék. A Szentírás egybehangzó állítása szerint az akkori istenellenes világbirodalmat kiszolgáló embereket tömegesen fogja elpusztítani és a kárhozatba taszítani puszta szavával.

Sok embert talán felháborít, hogy Isten nem olyan, amilyennek szeretnék elképzelni, azonban a Biblia által kijelentett igazsággal szemben nem tehetünk semmit. Ez a bosszúállás nem ellentétes az örökké változatlan Isten szeretetével, hanem éppen abból fakad. A keresztény hit célja nem az, hogy letagadjuk Isten ítéletét, hanem az, hogy idõben felkészüljünk rá. Kegyelme nem abban áll, hogy örökre feladta volna ennek végrehajtását, hanem abban, hogy több ezer éve vár az emberiség megtérésére. Több ezer éve – de nem örökké. Idõben ma talán sokkal közelebb áll elõttünk mindennek megvalósulása, mint amennyivel mögöttünk áll már a golgotai kereszt.