A nálunk több tapasztalattal rendelkezők bátorítása és bölcsessége mellett egymás feltétlen elfogadására is szükségünk van, és meg is kaphatjuk ezt. Az ördög el akarja hitetni velünk, hogy ha egy bizonyos bűnnel küzdünk - akár el is esünk benne gyakran -, Isten leír minket és kárhoztat. Sajnos mi keresztények sokszor a Sátán igazát erősítjük, mert készségesen kárhoztatjuk egymást. (Valaki egyszer megjegyezte: az egyház az egyetlen alakulat, ahol a saját sebesülteket lelövik.)
Jézus azonban szigorúan intett az ilyen magatartás ellen: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből! - holott íme a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" (Mt 7:1-5)
Míg buzgón keressük, miként élhetünk az Úrért, a megbocsátás és helyreállítás szellemében kell kapcsolódnunk egymáshoz. Jézus egyértelművé tette, hogy Isten nagyon komolyan veszi ezt a dolgot: "Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Mt 6:14-15)
Amikor Pál apostol arról ír a korinthusiaknak, hogy meg kell bocsátaniuk egy bizonyos személynek, egy külön okot is ad: "Akinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti értetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy meg ne csaljon minket a Sátán, mert jól ismerjük az ő szándékait." (2Kor 2:10-11, kiemelés a szerzőtől)
A Sátánnak az az egyik kedvenc, a hívők megtévesztésére és gyülekezetek tönkretételére alkalmazott taktikája, hogy kiépíti bennük az engesztelhetetlenség szellemét - nem tudnak megbocsátani valami sérelmet, pedig gyakran csekélységről van szó, ha pártatlanul nézzük. Egymás után sorolhatnám a szomorúnál szomorúbb történeteket olyan ízekre szakadt gyülekezetekről, ahol a keresztények nem voltak hajlandók megbocsátani és felejteni. Bizonyára te is tudsz ilyeneket, de ez itt nem alkalmas hely a taglalásukra. Most csak annyit akarok mondani, hogy ha a Biblia tanítását követjük, és megbocsátunk egymásnak, ahogy kell, beismerve, hogy mindannyian tökéletlenek vagyunk, és megvan a magunk harca a bűnnel, akkor a gyülekezet olyan hellyé válik, ahol szeretetteljes fogadtatásra találunk - erre szükség van a problémákkal való őszinte szembenézéshez és ahhoz, hogy segítséget találjunk a leküzdésükhöz. Peter De Vries a következő megállapítással fején találta a szöget: "Nem azért élünk itt a földön, hogy keresztülnézzünk egymáson, hanem hogy kiálljunk egymásért a végsőkig."
A bátorítás és az elfogadás helyet készít annak az állapotnak, amelyben az ember felelősségre vonható, az elszámoltathatóság pedig rendkívül üdvös dolog a gyógyulási folyamatban. Tegyük fel például, hogy a csillapíthatatlan étvággyal van problémád. Túl sokat eszel, amikor éhes vagy, ráadásul folyton hizlaló csemegéket majszolsz akkor is, ha tele a gyomrod. Ezért aztán túlsúlyos vagy, s csak lagymatag és rövid életű erőfeszítéseket teszel a fogyás érdekében. Ha azonban megengeded egy személynek vagy csoportnak, hogy felelősségre vonjon, ugrásszerűen megnő az esélyed a sikerre.
Mondjuk beleegyezel, hogy minden héten találkozz a pártfogó csoportoddal, és beszámolj előttük minden olyan esetről, amikor eltértél a diétától az előző hét nap során. Azt is elmondod, hogy ezen idő alatt mennyit vesztettél vagy gyarapodtál súlyban. Vajon a tudat, hogy három nap múlva el kell számolnod, segít neked ellenállni a doboz jégkrém késő esti kísértésének? Naná, hogy segít! Ez az, ami miatt a felelősségre vonást alkalmazó fogyókúrás programok messze hatékonyabbak az olyan terveknél, amelyeknek követésében csak magadra támaszkodsz.
