Egyes esetekben egy személy elleni személyes támadás egyúttal Isten munkája elleni támadás is. Ha az illető fontos szerepet tölt be, vagy nélkülözhetetlen Isten tervében – ez pedig Isten minden emberével így van, mivel ő személyekben gondolkozik, és szinte kizárólag kiválasztott emberein keresztül végzi a munkáját –, akkor a személyt érő támadás és az Isten igazsága, Szelleme elleni támadás egybeesik. Elizeus prófétát „csak” személyes támadás érte, amikor kopaszsága miatt kicsúfolták a „tinédzserek” (az eredetiben ugyanis nem gyermekek szerepelnek, mint Károlinál, hanem ifjak), ő azonban : „az Úr nevében megátkozta őket”, mire az erdőből előjött két medve, és negyvenkét fiatalt szaggatott szét közülük. Ez az ítélet aránytalanul, értelmetlenül súlyosnak tűnhetett azért, mert valakit kopaszságáért csúfoltak. Ha csak emberi szempontból nézzük az esetet, Elizeust – sőt a vele láthatólag együttműködő Istent is – dühöngő őrültnek kellene tartanunk.
Itt azonban – és ezt Elizeus jól tudta – nem erről volt szó. Ő és az Istentől őbelé helyezett elhívás, Szellem, bölcsesség, erő abban a nemzedékben az egyetlen biztosítéka volt annak, hogy Izrael nemzetében ne szakadjon el mindenki Istentől. Isten kiválasztott edénye, Isten embere volt, akitől ezrek megmaradása és örök üdvössége, sőt az üdvtörténet megfelelő alakulása is jelentős mértékben függött. Az egész Szentírásból jól látható Ábrahámtól Pál apostolig, hogy ilyen esetekben a különleges elhívást, az Isten munkájának elvégzésére kapott különleges képességeket Isten nem engedi elválasztani az azt hordozó edénytől, személytől. Ábrahám, József, Mózes, Dávid, Illés, Elizeus, Jeremiás, Jézus, Péter, Pál nem voltak pótolható, másokkal helyettesíthető edények. Kiformálásuk, alkalmassá tételük, kiképzésük sokszor hosszú évtizedekbe került, személyiségük anyjuk méhétől fogva egyedülálló célokra volt megalkotva Istentől, karakterük speciális küldetésük sikeres betöltésére volt kialakítva. Idő előtti eltávozásuk, tönkremenetelük Isten abban a nemzedékben végzett munkájának összeomlását vonta volna maga után. : „Ki emelhetné fel a kezét Isten felkentje ellen büntetlenül?” – mondta Dávid, amikor katonái egy kedvező pillanatban arra ösztönözték, hogy ölje meg az őt üldöző Sault. (1Sám 26:9)
Azok a fiatalok nemcsak Elizeust bántalmazták, amikor Isten választott edényét kopaszsága miatt csúfolták, hanem magát az igazságot és az igazság Szellemét. Ha Elizeus engedte volna Izraelben szokássá válni, hogy tinédzserek a prófétákat minden további nélkül csúfolhatják, ma már nem létezne a zsidó nép. És talán senki sem hinne már Istenben sem – ha egyáltalán élne még ember a Földön.
