Mi a hited alapja? Mire építetted azt? Az Ige azt mondja, hogy "Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által." Isten "szellemi füleket" ad, melyek képesek hallani. (Róm. 1o:17) Szóval ez az amit a biblia mond a "pusztaság"-ban való gyakorlatról:
- "Ments ki engem az iszapból, hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak meg gyűlölőimtől és a fenekektlen vizektõl....Halgass meg engem, Uram, mert jó a te kegyelmességed!...ne rejtsed el orcádat a te szolgádtól;mert szorongattatom nagyon: siess, hallgass meg engem!" (Zsoltárok 69:15-18) Világos hogy a megpróbáltatások "vize" elárasztja az Istenfélőt.
- "Mert megpróbáltál minket oh Isten, megtisztítottál amint tisztítják az ezüstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. ...tűzbe-vízbe jutottunk..." (66:1o-12) Ki visz minket a megpróbáltatások hálójába? Maga Isten.
- "Minekelõtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te szódra...Jó nékem, hogy megaláztál azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet" (119: 67,71) Ez a vers teljesen világos: Jó a számunkra - még áldás is - ha szenvedünk.
- Gondolj csak a zsoltárénekes vallomására: "Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát...körülvettek engem a halál kötelei és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségül hívám; kérlek Uram szabadítsd meg az én lelkemet." (Zsolt. 116:1-4) Itt van egy hűséges szolga aki szereti az Urat és nagy hite van. Mégis nyomorúságba és ínségbe jutott, és a halál kötelei vették körül.
Ez a téma az egész biblián keresztülvonul. Isten Igéje hangosan kiáltja hogy az út a hithez árvízen és tűzön keresztül vezet. "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken"(Zsolt. 77:20) "Imé újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen a pusztában utat szerzek és a kietlenben folyóvizeket." (Ézsaiás 43:19) "Mikor vízen mégy át én veled vagyok és ha folyókon azok el nem borítanak, ha tűzben jársz nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged." (Ézsaiás 43:2) "Mivel Én vagyok az Urad, Istened aki a jobb kezedet fogom és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek." (Ézsaiás 41:13)
Ez az utolsó versnek van egy fontos kulcsa: Minden pusztai tapasztalatunkban, mellyel szembe találjuk magunkat, Atyánk a kezünket fogja. De csak azok akik keresztül mennek a pusztán kapják meg kezének megnyugtató erejét. Azokhoz nyújtja ki kezét akik a bajok dühöngő folyójába kerültek.
Egyik levelező listánk olvasója írt egy erőteljes könyvet a szenvedésről. Esther Hunter a neve és a könyv címe: "Joy in the Mourning" (Öröm a gyászban) Esther írt nekünk egy nem régibben átélt megpróbáltatásról. Ő és férje Arkansasból Manitóbába, Kanadába repültek eltemetni Esther 90 éves prédikátor apját. 12 gyermeke ott volt apjuk tiszteletére.
Esther gyermekei és a család öt autóba zsúfolódtak össze, amint haza hajtottak a temetésről. Az úton veszélyes hóviharba kerültek, és csak fehérséget láttak mindenütt az úton. A viharban a vezető autó valamiképpen elvált a többitől.
Esther és férje voltak a második autóban. Elől látták, hogy egy nagy baleset történt, melyben két autó borzasztóan megsérült. Esther ápolónõ így férje megállt, hogy segítsenek. Amint közelebb kerültek látták, hogy a vezető autó volt az egyik a szerencsétlenségben. Egy autó próbált egy teherautót megelőzni, a hóviharban nem látták a szembejövő kocsit, és teljes erővel egymásba ütköztek.
Esther amint benézett az összeroncsolt autóba, látta nővérét, 4 éves kis fiát és két bátyját ott feküdni. Esther kihúzta unokaöccsét a roncs alól akit a kórházba vittek, azután nővérét, aki hamarosan meghalt karjában. A két fiútestvér meghalt az összeütközéskor.
Esther kis unokaöccse életbe maradt, de senki nem fogja és tudja elfelejteni, amit abban a hideg, leírhatatlan jelenetben láttak azon a magányos úton. És apjuk a halottasházban a koporsóban feküdt. És anyjuk aki Alzheimer-kórban szenvedett, soha semmit sem tudott meg a tragédiáról.
Két évig Esther a bánat és zavarodottság "pusztájában" vándorolt. Állandóan könnyekre fakadt. Tele volt kérdésekkel, hibáztatással, a "Mi lett volna, ha..." kérdés borzalmas terhével. Órákat töltött térdén imádkozva és kutatva Isten Igéjét. Elkeseredve próbált csak egy csöpp vigaszt és gyógyulást találni ebbõl a rémes tragédiából.
Egyik nap amint Esther a folyó mellett sétált felvett egy kis követ. Rákarcolta a szavakat, "Nem bírom ezt a terhet tovább viselni." És megértette; "Nem hibáztathatom magam többé" Ezután a követ a vízbe dobta. Abban a pillanatban Isten levette terhét .
Esther a rémes pusztából kijött Jézus karján egy erőteljes hitvallással; " Az én Atyám mindent jól tesz. Az én szerető Atyámmal, nincsenek véletlenek." Végül is igazán örömöt talált gyászában.
Ez a téma az egész biblián keresztülvonul. Isten Igéje hangosan kiáltja hogy az út a hithez árvízen és tűzön keresztül vezet. "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken"(Zsolt. 77:20) "Imé újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen a pusztában utat szerzek és a kietlenben folyóvizeket." (Ézsaiás 43:19) "Mikor vízen mégy át én veled vagyok és ha folyókon azok el nem borítanak, ha tűzben jársz nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged." (Ézsaiás 43:2) "Mivel Én vagyok az Urad, Istened aki a jobb kezedet fogom és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek." (Ézsaiás 41:13)
Ez az utolsó versnek van egy fontos kulcsa: Minden pusztai tapasztalatunkban, mellyel szembe találjuk magunkat, Atyánk a kezünket fogja. De csak azok akik keresztül mennek a pusztán kapják meg kezének megnyugtató erejét. Azokhoz nyújtja ki kezét akik a bajok dühöngő folyójába kerültek.
Egyik levelező listánk olvasója írt egy erőteljes könyvet a szenvedésről. Esther Hunter a neve és a könyv címe: "Joy in the Mourning" (Öröm a gyászban) Esther írt nekünk egy nem régibben átélt megpróbáltatásról. Ő és férje Arkansasból Manitóbába, Kanadába repültek eltemetni Esther 90 éves prédikátor apját. 12 gyermeke ott volt apjuk tiszteletére.
Esther gyermekei és a család öt autóba zsúfolódtak össze, amint haza hajtottak a temetésről. Az úton veszélyes hóviharba kerültek, és csak fehérséget láttak mindenütt az úton. A viharban a vezető autó valamiképpen elvált a többitől.
Esther és férje voltak a második autóban. Elől látták, hogy egy nagy baleset történt, melyben két autó borzasztóan megsérült. Esther ápolónõ így férje megállt, hogy segítsenek. Amint közelebb kerültek látták, hogy a vezető autó volt az egyik a szerencsétlenségben. Egy autó próbált egy teherautót megelőzni, a hóviharban nem látták a szembejövő kocsit, és teljes erővel egymásba ütköztek.
Esther amint benézett az összeroncsolt autóba, látta nővérét, 4 éves kis fiát és két bátyját ott feküdni. Esther kihúzta unokaöccsét a roncs alól akit a kórházba vittek, azután nővérét, aki hamarosan meghalt karjában. A két fiútestvér meghalt az összeütközéskor.
Esther kis unokaöccse életbe maradt, de senki nem fogja és tudja elfelejteni, amit abban a hideg, leírhatatlan jelenetben láttak azon a magányos úton. És apjuk a halottasházban a koporsóban feküdt. És anyjuk aki Alzheimer-kórban szenvedett, soha semmit sem tudott meg a tragédiáról.
Két évig Esther a bánat és zavarodottság "pusztájában" vándorolt. Állandóan könnyekre fakadt. Tele volt kérdésekkel, hibáztatással, a "Mi lett volna, ha..." kérdés borzalmas terhével. Órákat töltött térdén imádkozva és kutatva Isten Igéjét. Elkeseredve próbált csak egy csöpp vigaszt és gyógyulást találni ebbõl a rémes tragédiából.
Egyik nap amint Esther a folyó mellett sétált felvett egy kis követ. Rákarcolta a szavakat, "Nem bírom ezt a terhet tovább viselni." És megértette; "Nem hibáztathatom magam többé" Ezután a követ a vízbe dobta. Abban a pillanatban Isten levette terhét .
Esther a rémes pusztából kijött Jézus karján egy erőteljes hitvallással; " Az én Atyám mindent jól tesz. Az én szerető Atyámmal, nincsenek véletlenek." Végül is igazán örömöt talált gyászában.
