Miért volt szükség reformációra?
Szóltunk arról, hogy már a reformáció előtti évszázadokban is léteztek egyszerű keresztény közösségek, amelyek a katolikus egyházon kívül alakultak ki. Az ilyen közösségekhez tartozó hívők nem szenvedhették el Róma eretnekségeit és képmutatását, és a pápát sem fogadták el.
Ezért százezrével vállalták még a legszörnyűbb halált is. Keresztes hadjáratokat indítottak ellenük (ugyanúgy, ahogy a zsidók és a muzulmánok ellen is később, azzal a céllal, hogy kiűzzék őket a Szentföldről). Ne felejtsük el, hogy III. Ince pápa 60 ezer embert mészároltatott le egy nap alatt, és az eseményt „pápaságát megkoronázó tettnek” értékelte.
Ezeknek az üldözött keresztényeknek a bizonyságtételei és az általuk kiadott Biblia-fordítások alapján olyan emberek kezdtek hinni az evangéliumban, mint John Wyclif (1329-84), Húsz János (1373-1415) vagy Johannes Geiler von Kaysersberg (1445-1510), és ők is elkezdték azt prédikálni többi katolikus társuknak. Közülük szinte valamennyien erősen hittek az evangéliumban, és még a lángnyelvek borzalmai között is hűségesek maradtak hitükhöz. Valójában ők tekinthetők a reformáció előfutárainak.
Bár Nyugaton ma már nehezen lehetne eretnekeket törvényesen halálra ítélni, mégis nagyon nehéz evangéliumi kereszténynek lenni Latin-Amerika bizonyos részein, illetve Európa olyan országaiban, ahol a katolicizmus a fő erősség. Ezeken a helyeken az igazságot minden eszközzel elnyomják, és egy átlag katolikus hívő számára szinte alig kínálkozik egész élete során alkalom arra, hogy megismerje a Biblia evangéliumát. Amikor ilyen területeken járunk, azonnal érezhető Rómának az evangéliummal ellentétes érzülete, és ilyen módon jobban át tudjuk érezni, hogy milyen is lehetett ez a reformáció idején.
Amikor nemrégiben spanyol ismerőseimmel beszélgettem, megkérdeztem őket, hogy régen hogyan élték mindennapi életüket római katolikus hívekként, mi az, amiben hittek, és hogyan lettek keresztényék. Megindító történeteket hallottam. Elmondták, hogy régen gyóntak és misére jártak, Mária és a szentek képei, illetve szobrai előtt térdeltek és imádkoztak, gyertyákat gyújtottak, állandóan keresztet vetettek, és remélték, hogy egyházuk végül majdcsak betuszkolja őket valahogy a mennybe. Aztán már csak reménykedni tudtak abban, hogy haláluk után a barátok és a rokonok elég misét mondatnak majd értük, hogy aztán így kikerülhessenek a purgatóriumból.
Egyik férfi egy temetőben ismerte meg az evangéliumot, ott, ahová a katolikusok jártak a szent ünnepeken, hogy a szentekhez és az őseikhez imádkozzanak. Evangéliumi keresztények egy csoportja, akik tudtak erről a pogány szokásról, odajöttek a temetőhöz, és elkezdtek keresztény nyomtatványokat osztogatni. Egy másikuk egy irodalmi értekezés olvasása során találkozott az örömhírrel. Az értekezést barátja mérgében összetépte és ledobta a földre. Ez a buzgó katolikus fiatalember már annyira ki volt éhezve az igazságra, hogy nagy nehézségek árán az összetépett darabokból újra összeállította az értekezést, elolvasta, és megtért.
Még jóval azután is, hogy a reformáció megvetette a lábát, a kereszténnyé válás életveszélyes volt olyan katolikus országokban, mint Spanyolország, Olaszország, illetve Európa olyan nagyobb kiterjedésű területein, ahol a fanatikus katolicizmus jó pozícióban maradt. Mivel az előző fejezetekben elsősorban Európával foglalkoztunk, fordítsuk most figyelmünket egy kicsit Angliára, és nézzük meg, hogyan ütötte fel a fejét a reformáció azon a területen. Érdekes, hogy ma nem feltétlenül tekintik előrehaladásnak a reformáció idejét, és éppen ezért nem is igen tisztelik.
Anglia helyzete egyedülálló volt. Mivel az egész ország végül protestáns uralom alá került, menedéket nyújtott mindazok számára, akik idáig eljutottak. D. Antonio Gavin, egy volt spanyol katolikus pap, aki a XVIII. század elején menekült Angliába, miután keresztény lett, így ír:
[Amikor] Istennek úgy tetszett, hogy az ő kegyelme által legyőzte bennem mindazt az elfogultságot, amit azzal a romlott egyházzal szemben éreztem, amelyben felnevelkedtem..., azonnal el kellett hagynom Spanyolországot, ugyanis ott, ha valaki nem vallja magát nyíltan a római valláshoz tartozónak, azonnal halálra ítélik.