2013. november 17., vasárnap

R. Liardon - Evan Roberts 11.

1905-ben Evan Roberts gondolatai összezavarodtak. Gyakran azt mondta, hogy részesedni akar „a Mester szenvedéseiből”. Előfordult, hogy finom módon, örömmel elkezdett egy összejövetelt, azután hir­telen fölugrott; karjával hadonászva élesen rendreutasította azokat, akiknek szíve nem volt tiszta, majd távozással fenyegetőzött. Barátjá­nak, Sidney Evansnek megjegyezte: attól tart, hogy olyan szavakat mond ki, amelyek nem Istentől valók. Sokszor hallott hangokat, s né­ha bizonytalan volt abban, hogy Istentől származnak, vagy önmagától.

Megvallatlan bűnök után kutatva állandó önvizsgálatnak vetette alá magát. Leginkább attól félt, hogy az emberek Isten helyett őt fog­ják magasztalni.

Az ébredés folytatódásával, ahogy egyes szükségek mind nyilván­valóbbak lettek, Evan szolgálatában elkezdtek működni a szellemi ajándékok. Az emberek - tudatlanságból - telepatikusnak bélyegezték Evan képességeit, hiszen képtelenek voltak fölfogni, hogyan mondhat meg valamit olyan pontosan a Szellem által. Ő azonban tovább taní­tott az ajándékok használatáról, és ő maga sem mondott le a gyakor­lásukról.

Olykor prédikálás közben megállt; fölnézett a karzatra, és kijelen­tette, hogy egy személynek ott üdvösségre van szüksége. Ilyen esetek­ben másodperceken belül térdre esett valaki, s bűnbánó szívvel Isten­hez kiáltott. Sokszor megesett ilyesmi az istentiszteleteken.

Máskor konkrét bűnöket nevezett meg, és azonnali megtérésre in­tett. Az is előfordult, hogy tudomást szerzett arról, ha valaki az épüle­ten kívül tusakodott az Úr előtt. Ilyenkor hirtelen elhagyta a helyisé­get, kiment az utcára, és megtalálta a térdepelve könyörgő személyt.

Gyakran hallott hangokat, s ez egyre inkább aggasztotta. Ahelyett azonban, hogy tanácsot kért volna érettebb vezetőktől, úgy döntött: tovább követi ezeket a jeladásokat, és nem vesz tudomást nyugtalaní­tó érzéseiről. Ekkor következett be életében az első érzelmi összeom­lás. Arra kényszerült, hogy egy barátja otthonában meghúzza magát, és törölje tervezett összejöveteleit.

Amikor az emberek megtudták, hogy lemondta a szolgálatokat, komo­lyan megbántódtak. Noha még mindig igen kimerült volt, a nyomás miatt kénytelen volt az összejöveteleket újra beiktatni programjába.

Azonban - amint számítani is lehetett rá - ködös elmeállapotában újra csak erélyesen dorgálta az embereket. Mindenütt csak akadályo­kat látott. Az emberek már többet törődtek a problémákkal, amelyek­re mutogatott, mint Isten iránti éhségükkel. Ezek után persze pana­szok és kritikák áradata zúdult Evanre Wales minden sarkából. Hipno­tizőrnek, magamutogatónak, okkultistának bélyegezték. Ő pedig megtorlásul egész gyülekezeteket ítélt meg, ha egy-két hideg szívű ember megjelent az összejövetelen. Egyszer még azt is megtette, hogy elkárhozottnak nyilvánította egy ember „lelkét”, és megtiltotta az embereknek, hogy imádkozzanak érte.

A vádlás és ítélkezés préritűzként terjedt. Naponta fogalmaztak meg - újságokban és levelekben egyaránt - egyre újabb, keserű vád­pontokat. És most már minden egyes összejövetelre tömegével jöttek agnosztikusok, akik „hamis tűz hordozójának” és „szentségtörőnek” nevezték. Barátai igyekeztek védelmükbe venni Evant: fiatal még - mondták nincsenek tapasztalatai a szolgálatban, és „a kezdők hibá­it” ő sem kerülheti ki.

Evan Robertsre rövidesen újabb fizikai és érzelmi összeomlás várt. Kritikusai nagy örömére törölnie kellett összejöveteleit. Kiegyensúlyo­zatlannak mondták, s az ébredés során megtért emberek eltűnődtek: vajon nem a Sátán csapta be őket? Egy pszichológus, aki megvizsgál­ta Evant, a következő megjegyzéssel válaszolt az ellene irányuló kiro­hanásokra: „Ha ilyen könyörtelen feszültségek, újra és újra jelentkező erőszakos sokkhatások érnek valakit, az nagy idegi megrázkódtatással jár, és teljesen kimeríti az agyműködést és a testet - a szervezet ilyen­kor felmondja a szolgálatot.” Így aztán Evan egy időre visszavonult.