A katolikus-protestáns háborúk
II. Pál nem elégedett meg a protestánsok teológiai kiátkozásával (a tridenti zsinat rendeletei több mint 100 átkot mondanak ki a protestáns tanokra), fizikailag is meg akarta semmisíteni őket. A német-római császárnak, a spanyol V. Károlynak „1 millió dukátot, 12 ezer fős gyalogos hadsereget és 500 lovat ígért, ha minden erejével az eretnekek ellen fordul”. A katolikus császár nagyon is örült annak, hogy okot talált, hogy a rivális német protestáns fejedelmeket alárendeltségre kényszerítse, és hogy „összezúzza a protestantizmust, és így birodalmában egy egységes katolikus hitet terjeszthessen el, ami majd - ahogyan ezt hitte - megerősíti és jó szolgálatot tesz kormányának”.
Ezután közel tíz évig tartó háború következett Európában. III. Pál „kiadott egy bullát, amelyben kiközösíti mindazokat, akik ellenállnak Károlynak, és bűnbocsánatot ígér azoknak, akik támogatják”.
A mindkét tábort érő komoly veszteségek és a rivalizáló uralkodók közötti árulások révén a protestánsok elég erősek maradtak ahhoz, hogy a császárt kompromisszumra kényszerítsék. Will Durant elmagyarázza a megegyezést, amely által létrejöttek a még napjainkban is fennálló államegyházak Európában:
"Azért, hogy béke legyen az államok között és az egyes államokon belül is, a fejedelemnek választania kellett a római katolicizmus vagy a protestantizmus között, az alattvalóknak pedig el kellett fogadniuk az uralkodó vallását; azoknak pedig, akik ezt nem tették, el kellett hagyniuk az országot. Egyik oldalon sem mutatkoztak még csak jelei sem a toleranciának; azt az elvet, amit a reformáció kirobbanásakor magáénak vallott - vagyis a személyes ítélet jogát - a protestáns vezetők, csakúgy mint a katolikusok, teljesen elutasították...
A protestánsok egyetértettek Károllyal és a pápákkal abban, hogy a vallási hit egysége nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi rendnek és békének...; a fejedelmeknek száműzniük kell a szakadárokat, nem máglyára küldeni őket... A teljes győzelem nem az imádás szabadságát, hanem az uralkodók szabadságát jelentette. Mindegyikük, az angol VIII. Henrikhez hasonlóan, az egyház feje lett [akár katolikus, akár protestáns] a saját maga területén, és megillette a klérus, illetve az olyan emberek megválasztásának kizárólagos joga, akik döntöttek a mindenki számára kötelező érvényű hit kérdésében.
Az „erasztuszi” elv, vagyis hogy az állam uralkodik az egyházon, határozottan megvalósult. Mivel a fejedelmek és nem a teológusok voltak, akik a protestantizmust győzelemre vitték, természetes, hogy
magukévá tették a győzelem gyümölcseit is, vagyis több földterülettel rendelkeztek a császárnál, ezért az egyház fölött is nagyobb befolyásuk volt... A Szent Római Birodalom ténylegesen nem 1806-ban, hanem 1555-ben omlott össze."
A reformáció történetéről más források is beszámolnak. Mindkét fél követett el szörnyűségeket, de most hely szűkében erről nem számolunk be. Ennek a könyvnek elsősorban az a legfőbb célja, hogy azonosítsa a Jelenések 17. fejezetének fenevadon ülő asszonyát. Ez a fejezet azt kívánta feltárni, hogy miért is van az „utálatosságok anyja” kifejezés a homlokára írva. Most pedig lépjünk át a múltból a jelenbe!
Az „utálatosság” szellemi értelemben vett kifejezés. Nincs annál nagyobb utálatosság, mint megvetni azt az áldozatot, amit Krisztus a mi bűneinkért hozott a kereszten. Ez az utálatosság ma is jelen van a
római katolicizmusban, csak éppen más formát ölt. Róma a házasság és a válás kérdésében is félrevezeti az embereket.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
