Romlott kor
Rómának a kiközösítéssel, kínzásokkal és gyilkosságokkal kivívott uralkodó szerepe olyan mértékű korrupcióhoz vezetett, hogy még a világi hatóságok is elborzadtak a szégyentől és a rettenettől. Az egész világ sürgette az egyház reformját. Mindenki tudta azonban, hogy ez mindaddig lehetetlen, amíg Róma megmarad jelenlegi pozíciójában: „Ott mindenféle álnokságot találnak ki és védelmeznek, amelyek onnan elterjednek, így aztán nincs remény a reformálásra, hacsak valami csoda nem történik”.
Az V. Miklóst Péter apostol állítólagos trónján követő pápák között voltak olyanok is, akiknek a gonoszsága minden képzeletet felülhalad. Von Döllinger úgy számol be II. Pálról, IV Sixtusról, VIII. Incéről és VI. Sándorról, hogy „mindegyikük túltett elődeik gonoszságán”. Egyik kortárs azt mondta, hogy II. Pál „a pápai széket feslettségei kanálisává tette”. A nagy reményekkel Rómába látogató zarándokok kiábrándultan tértek vissza, mint Luther Márton is, és a következőket mondták: „A kereszténység világvárosában, az egyházak nagy anyja és szeretője kebelén a klérus - kevés kivételtől eltekintve - ágyasokat tart”. Az egyház pedig ebből hasznot húz.
IV. Sixtus (1471-84) legálissá tette Róma bordélyházait éves adóbefizetés fejében, adót vetett ki a klérus prostituáltjaira, és megtalálta annak is a módját, hogy hogyan lehet megtölteni az egyház pénzes ládáit. Ezt egyébként az őt követő pápák is folytatták, és nagy hasznuk is származott belőle. Sixtus elhatározta, hogy mint Krisztus helytartója, bűnbocsánatot adhat mind az élőknek, mind a holtaknak. Ötlete egyedülálló volt, amire még soha senki nem gondolt előtte, és elképesztő anyagi javak forrásává lett.
Mit ne tenne meg egy élő hozzátartozó, hogy elhunyt anyja, apja, nagynénje, nagybátyja vagy gyermeke lelkét kiszabadítsa a purgatórium kínzó lángjai közül? És természetesen minél gazdagabb volt az élő hozzátartozó, annál többe került a halott rokon átvitele a purgatóriumból a mennybe. Az ember elcsodálkozik azon, hogy volt egyáltalán valaki, aki elhitt bármit is egy olyan gonosz pápának, mint Sixtus - bár ő sem volt sokkal rosszabb a többinél. Egyébként akár gonosz volt, akár nem, ő mégiscsak Krisztus helytartója és Péter követője volt, vagy talán mégsem? Chamberlain most is nagyon találóan fogalmaz: „Egyetlen uralkodó sem remélhette, bármilyen hatalommal rendelkezett és bármilyen tisztességes volt is, hogy annyira kiérdemelje az emberek mély, ösztönös tiszteletét, mint amennyire ez Szent Péter utódjának sikerült, még akkor is, ha méltatlan volt erre...”. Az a néhány
bátor lélek, közöttük a firenzei Savonarola, akik bírálni merészelték Róma utálatosságait, lángok martalékaivá váltak ügybuzgalmukért.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
