Üldözések a korai egyházban
Ahogy Tertullianus mondta, több mint két évszázadon át a mártírok vére volt az a mag, amiből a mennyeiekre figyelő, földi ambíciókat nélkülöző egyház kinőtt, és ennek az egyháznak a Római Birodalomból mindössze tíz százalék volt tagja. Krisztus egyháza üldöztetéseknek volt kitéve. Mivel a világ rosszul bánt vele, ezáltal tiszta, világi vágyaktól mentes tudott maradni, és csak arra vágyakozott, hogy Krisztussal lehessen a mennyben. A keresztények teljesen mások voltak, mint a
pogányok: nem voltak igazán a környezetükbe illők, megvetették őket, és minden katasztrófáért őket hibáztatták, ugyanis azt mondták, hogy mivel nem imádják a bálványokat, az istenek haragja sújtja az
embereket. Tertuilianus így ír erről a III. század elején:
"Ha a Tiberisz vize a falakat csapdossa, ha a Nílus nem önt ki, ha a felhők nem szállnak, ha a föld mozog, ha éhínség üti fel a fejét, ha pestis tör ki, azonnal ezt kiabálják: „Vessétek a keresztényeket az oroszlánok elé!”"
Tertuilianus, a sikeres római jogtudós, aki a sztoicizmus képviselője volt, majd keresztény lett, az egyház egyik első és legkiemelkedőbb teológusa és apologétája volt. Sokszor nyíltan támadta a pogány kultúrát és a pogány vallást. A vele szembeszálló pogányoknak kijelentette: „Nap mint nap azon keseregtek, hogy a keresztények száma egyre nő, hogy a keresztények mindenütt ott vannak, és teljesen elárasztják az államot”. A korai egyház egyik vezetője a keresztényekről a következőket írja:
"Ha Görögországba vagy más barbár városokba veti őket a sors, az ottani ruházkodási, étkezési és egyéb, a mindennapi élettel kapcsolatos szokásokat ők is megtartják, mégis valami egészen csodálatos és - be kell ismerni - különös módon élnek...
Testben élnek, de nem test szerint. Itt élnek a földön, de mennyei állampolgárok. Betartják a földi törvényeket, de saját életükben felülemelkednek ezen. Minden embert szeretnek, és mindenki üldözi
őket."
A III. századi üldözések sokkal borzalmasabbak voltak, mint az azt megelőző időkben. Források beszámolnak arról, hogy Alexandriában a keresztényeket „megégették, karóba húzták és lefejezték” i. sz. 200. körül. Az üldözési hullámokat a viszonylagos nyugalom és tolerancia rövid időszakai törték meg. A császárok totalitárius rendszere azt a nézetet alakította ki, hogy az uralkodó: istenség (élet és halál fölött korlátlan hatalommal rendelkezett). A hagyományos pogány kultuszok iránti hűség, melyek élén a császár állt mint Pontifex Maximus, a hazafiasság egyik formájává lett. Az, hogy a keresztények elutasították a pogány isteneket, és nem voltak hajlandók a császárt imádni, hazaárulásnak számított, és csak szította az általános gyűlölet tüzét ez ellen a „minden hazafiasságot nélkülöző” kisebbség ellen.
Felbőszülve azon, hogy „a pogány templomok kezdtek kiüresedni, míg a keresztény egyházban tolongott a tömeg”, Decius császár emberek ezreit küldte mártírhalálba, többek közt Róma, Antiókhia, Jeruzsálem püspökeit, és saját hadseregének olyan tagjait, akik nem voltak hajlandók áldozni a bálványoknak. „A birodalomnak egyetlen városa, egyetlen falva sem menekült meg ettől” - írja Philip Hughes történész, majd mint fontos információt hozzáteszi, hogy „a császár szándéka nem annyira a keresztények lemészárlása, mint inkább a régi valláshoz való visszatérítése volt...; [és olyan eszközökhöz folyamodott, mint] a hosszú, kimerítő tárgyalások, állandó vallatások és a szörnyű
kínzások annak reményében, hogy fokozatosan megtörje ellenállásukat”. Chadwick még hozzáteszi:
"[Decius úgy kívánta], hogy mindenkinek legyen egy igazolása (libellus) arról, hogy bizonyos megbízottak előtt áldozott a bálványoknak...Ennek [az igazolásnak] a bevezetése szándékosan az emberek elfogását célozta, és addig ez jelentette a legsúlyosabb támadást az egyház ellen. Különösen a vagyonnal rendelkezők között az aposztaták (azok, akik megtagadják a hitüket, hogy megmentsék életüket és vagyonukat) száma óriási volt..."
Úgy tűnik, hogy mindez előképe annak, hogy milyen is lesz majd a helyzet az Antikrisztus ideje alatt, amikor a Római Birodalom újjáéled. Egy rövid szünet után Valerianus császár (253-60) újra megkezdte a keresztényüldözést, betiltott minden keresztény istentiszteletet, de különösen az egyház vezetőinek kivégzését tűzte ki célul. Megszámlálhatatlanul nagy volt a mártírok száma az egyszerű keresztények között is. A legnagyobb borzalmak azonban még csak ezután jöttek. A nagy üldöztetés 303-ban kezdődött Diocletianus császár és társuralkodója, Galerius idején. Minden Bibliát be kellett szolgáltatni a hatóságoknak, minden templomot le kellett rombolni, minden keresztény istentiszteletet betiltottak, az egyház vezetőit bebörtönözték, és a birodalom minden polgárát arra kötelezték, hogy a pogány isteneknek áldozzon. Sok hely vérfürdővé vált. Frígiában például, „ahol az egész lakosság keresztény volt, a teljes várost kiirtották”.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
