A pásztorok, akik félrevezetik a nyájat
Ne felejtsük el, hogy mindenekelőtt a diktatórikus pápai hatalom rontotta meg mindazokat, akik éltek vele, aztán rajtuk keresztül az egyház is romlásnak indult. A pásztorokat megrontotta a hatalomvágy, ők aztán megrontották a klérust, az pedig az embereket. Sadolet bíboros VII. Kelemenről, akit személyesen ismert, azt mondta, hogy pápává választása előtt rendszeresen tanulmányozta a Bibliát, viszont megválasztása után jelleme teljesen deformálódott, és főpapként „hibák sorozatát követte el, és állandóan meg akarta kerülni a zsinatot, mert félt attól és gyűlölte”. IV. Pál, mielőtt pápa lett volna, erősen szimpatizált az egyház reformálásával, utána viszont saját önző érdekeit hajszolta, illetve unokaöccsei előmenetelével és meggazdagodásával foglalkozott leginkább. IV. Piuszt kortársa a. főpapi méltóságba kerülése előtt úgy jellemezte, mint aki „humánus, toleráns, jó szándékú, szelíd és önzetlen”, viszont pontosan az ellenkező jelzőket használta, amikor úgy írt róla, mint pápáról: „átadta magát a közönséges kéjvágynak és az érzékiségnek, mértéktelen volt evés és ivás tekintetében, dölyfös zsarnokká, ravasz rókává változott”, sőt, még „a kápolnában tartott istentiszteleteket” sem látogatta. Hasonló volt a változás X. Ince, VII. Sándor és egy sereg más pápa esetében is.
Mint mindig, Peter de Rosa most is jól elénk tárja a valóságot: „Tíz évszázadon át a pápaság a házasságtörő és gyilkos pápákkal együtt helyi jelenség maradt. Az egyik gazdag és befolyásos római családnak a feje szeretett gyermekét tizenéves korában a pápai trónra ültette. Az ifjú néhány hónapig vagy egy évig kavarodást okozott, majd a rivális család tagjai, akiknek eljött az órája, megbuktatták.
A XI. századtól kezdve azonban VII. Gergely kifejlesztette a pápaságot. Tekintélye és presztízse megnőtt; már az egész egyházat ellenőrzése alatt tudta tartani, az egyszerű vidéki plébánostól a leghatalmasabb érsekig. Ebből kialakult a legelképesztőbb korrupció, amit a kereszténység valaha is látott vagy látni fog.
Legfelül kezdődött. A pápaságot a konklávéban, akár egy árverésen, a legtöbbet ígérőnek adták, függetlenül attól, hogy a jelölt „méltó vagy méltatlan-e a tisztségre”. Von Döllinger már az egész Kúriát hibáztatja:
"Amikor a bíborosok 1408-ban az akkori pápához, XII. Gergelyhez intézett levelükben arról írtak, hogy az egész egyház, úgy ahogy van, a velejéig romlott, még azt is hozzá kellett volna tenniük, ha a teljes igazságra törekedtek volna, hogy „Mi, a mi munkatársaink, a szentatya elődei és a Kúria az, aki Krisztus testét megmérgezte, és most ezért ilyen súlyos beteg az egyház”."
Szent Bonaventura elmondta, hogy Rómában „vették és adták az egyházi méltóságokat, ott gyűltek össze az uralkodók és az egyház vezetői, akik Isten gyalázói, Sátán hívei és Krisztus nyájának fosztogatói voltak... A Róma által megrontott prelátus gonoszságaival megfertőzte a klérust, a klérus pedig kapzsiságával és paráználkodásával rossz példát mutatva minden keresztényt a kárhozatba vezet”. Mások „a Kúriát egy teljesen korrupt ‘testi egyháznak’... nevezik”. Azok, akik ennek ellenére még mindig reménykednek az egyház reformjában - írja Döllinger -, „egy szent pápa, az Angyali pápa általi nagy megújulást és megtisztulást várják. A Papa Angelicus-t már nagyon régóta várják,
de soha nem akar felbukkanni”.
Petrarca, aki több évig közelről szemlélte a római Kúriát, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Róma felel meg annak a látásnak, amiről János apostol a Jelenések könyve 17. részében ír. „Ő [Róma] a vértől megrészegedett apokaliptikus asszony, a keresztények elcsábítója és az emberi nem pestise”. Von Döllinger szerint Petrarcának a pápaságról és a Kúriáról festett képe „annyira félelmetes, hogy azt gondolhatnánk, hogy a gyűlölet szította szavait, ha az általa leírtakat többi kortársai is meg nem erősítenék... Egy firenzei Ágoston-rendi szerzetes, Luigi Marsigli [elmondása szerint] a pápai udvar többé nem a képmutatás leple alatt uralkodik - annyira fitogtatja gonoszságait -, hanem az egyházból való kiközösítést és kiátkozást használja megfélemlítésre”.
Szent Bonaventurát a pápák minden földi tisztességgel elárasztották, és mint bíborost és rendjének vezetőjét a legszorosabb szálak fűzték Rómához. Mindennek ellenére Kommentár a Jelenések könyvéről c. írásában kimondja, hogy Róma „az a nagy parázna, aki paráznaságainak borával megrészegíti a királyokat és a nemzeteket”. Dante ugyancsak a pápákra vonatkoztatta a hét hegyen ülő paráznának apokaliptikus próféciáját, aki emberek vérétől részegedett meg, és aki uralkodókat és embereket csábít el. Ez volt az a metamorfózis, amiről János apostol nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is bekövetkezik - mégis pontosan úgy valósult meg eddig is, ahogyan ezt Jézus Krisztus előre kijelentette.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
