HOGYAN ÓV MEG
MINKET AZ ÚR JÓSÁGÁNAK ÉS SZERETŐ KEDVESSÉGÉNEK ÁLDÁSAI ÁLTAL?
A
Szent Szellem eltávolít belőlünk minden rettegést – a bukástól való félelmet,
az Istentől való elszakadás rémét, a Szent Szellem jelenlétének elvesztésétől
való félelmet –, és az ő örömével tölt el minket. Örvendezve járhatunk tovább –
túláradó örömben, mint Dávid –, mert Isten biztosított arról, hogy győzni
fogunk.
Mégis
olyan kevés az örvendező, túláradóan boldog keresztény. Hívők sokasága él úgy
körülöttünk az egyházban, mintha gyászolna: nem ismerik a lélek nyugalmát, és
azt a békességet, amely Krisztus jelenlétéből fakad. Azt képzelik, hogy Isten
haragja nehezedik rájuk, nem pedig az ő védőszárnyai vannak felettük. Úgy
tekintenek Istenre, mint egy félelmetes hajcsárra, aki mindig készen áll arra,
hogy lesújtson a hátukra. Ezért az életük tele van félelemmel, bűnnel és
keserűséggel. Boldogtalanul, reménytelenül élnek, és inkább holtak, mint
elevenek.
Isten
szemében nem a bűnünk a probléma, hanem az iránta való bizalom hiánya. Jézus
egyszer s mindenkorra elrendezte a bűn kérdését a Kálvárián. Nem akar folyton
visszatérni rá, és szidni minket, hogy „Már megint mit tettél?”, „Most túl
messzire mentél!”, vagy „Ezúttal túlmentél a határon.” Nem, soha! Urunk magatartása
ennek éppen az ellenkezője velünk szemben. Lelkével állandóan megnyerni
igyekszik, emlékeztetve Atyánk jóságára és szeretetére - még a bukásunk
közepette is.
A
valódi probléma az, hogy nem hiszünk Isten szövetséges ígéreteinek. Nem akarjuk
elfogadni feltétel nélküli szeretetét, korlátlan megbocsátását, az ingyenes
megbékélést. Nem hisszük el, hogy megbocsát és helyreállít pusztán azért, mert
szeret minket. Inkább teljesen a bűnünkre összpontosítjuk figyelmünket, és nem
látjuk meg, mi az, amit Isten leginkább elvárna tőlünk. Igéje világosan
kimondja: „Hit nélkül azonban lehetetlen Istennek tetszeni, annak, aki Istenhez
közeledik, hinnie kell, hogy ő van, s erre ő megadja bérüket azoknak, akik őt a
láthatatlanból előkutatják.” (Zsid
11,6)
Ebben
a versben minden benne van. Isten az, aki megjutalmaz minket – ezért nagy
gondja van arra, hogy elárasszon szerető jóságával, és idejekorán megáldjon. Ez
majdnem olyan, mintha túlságosan türelmetlenül várná bűnvallásunkat és imáinkat
– ezért idő előtt sietve elkezd megáldani. Ennyire szeret minket!
Ezt az a gondolat, amelyet mennyei Atyánk annyira
szeretne velünk megértetni. Olyan Isten ő, aki mindent lát – azt is tudja,
amikor a szívünkben bűnbánat támad hamisságunk és bűneink miatt. Tudja, mikor
jövünk hozzá töredelmes szívvel imádkozva. Azonban nem tudja megvárni ezt az
időpontot. Ezért előlép, és ezt mondja: Megóvom gyermekemet jóvoltom
áldásaival. Biztosítani akarom arról, hogy nem ítélem el, mert már
megbocsátottam neki Fiam kifolyt vére által.
