A tridenti zsinat
Ilyen volt tehát a római katolikus egyház állapota a reformáció idején. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Luther és Kálvin odaszánt katolikus szerzetesek voltak, és nem protestánsok! Akkor a protestáns szót még nem ismerték, viszont emberek tömegei áhították a reformációt már legalább 200 éve. Azonban senki, beleértve magát Kálvint és Luthert is, nem akart kiszakadni az egyházból. Azt akarták, hogy belülről menjen végbe a reformáció.
A hatalmukat ért támadások miatti haragjukban a pápák már régen tűzbe vetették volna Luthert és Kálvint, de mivel nem tudták elfogni őket a német fejedelem által biztosított védelem miatt, a hierarchia egyöntetűen kirekesztette őket az egyházból. Emberek tömegei követték Luthert, Kálvint és a reformáció többi vezetőit, akiknek már régóta elegük volt a pápaság arrogáns önkényuralmából, elnyomásából, és abból, hogy meggyilkoltatott mindenkit, aki nem volt hajlandó meghajolni hatalmi követelései előtt. Sokan hagyták el az egyházat, és részegedtek meg a szellemi szabadság levegőjétől, amit életükben először szívhattak.
A protestantizmus és az „eretnekség” ütötte fel a fejét és terjedt futótűzként mindenütt. III. Pál látta, hogy birodalma egyre fogy, a királyok fölötti hatalma pedig lassan véget ér. Ő volt az a zsarnok reneszánsz pápa, aki „bíborossá tette két unokaöccsét 14, illetve 17 éves korukban, majd támogatta őket hírhedt erkölcstelenségük ellenére is”. A harc két színtéren zajlott. Összehívott egy zsinatot Tridentben (Észak-Olaszország), hogy a reformációt teológiailag elítélje; ugyanakkor szent háborút szervezett, amivel az volt a célja, hogy a protestantizmust kiirtsa a föld színéről Krisztus nevében.
Róma népszerűsége nagyon csekély volt, amikor 1545-ben a tridenti zsinat összeült, hogy mérlegeljék azt a fenyegetést, amit a protestantizmus jelentett szinte Európa összes országában a katolikus egyházra nézve. A katolikus egyházon belül, a klérusból is sokan voltak olyanok, akik ráébredtek a reformáció szükségességére, de azt remélték, hogy ez majd a tridenti zsinaton keresztül fog megvalósulni. Ezért aztán sokaknak, akik elhagyták az egyházat, lehetővé tették, hogy visszatérjenek. A pápának és a Kúriának azonban más tervei voltak.
Coriolano Martorano püspök megnyitó beszéde a reformot várókat buzdította, akik közül sajnos csak nagyon kevesen lehettek jelen, ugyanis a pápa saját embereivel töltötte meg a padokat. Von Döllinger
így számol be erről a felkavaró szónoklatról:
"Az a kép, amit [Martorano] rajzolt az itáliai bíborosokról és püspökökről, vérszomjas kegyetlenségükről, kapzsiságukról, kevélységükről, és arról, hogy milyen romlást jelentettek az egyház számára, teljesen megdöbbentő volt. Egy névtelen levélíró, aki barátjához írott levelében számolt be az első ülésről, azt gondolta, hogy ennél nyíltabban még maga Luther sem beszélt volna."
Azt a magányos kiáltást, amelyben az eredeti kereszténységhez való visszatérés igénye fogalmazódott meg, egy olyan kórus hangja követte, amelyik pontosan annak a gonoszságnak a támogatója volt,
amit Martorano tárt fel beszédében. Az itáliai irányítás alatt álló tridenti zsinat nem volt képes arra, hogy szembenézzen a tényekkel. Ha netalán egy nem itáliai delegátus próbált vádat emelni, és ez rossz fényt vetett volna a pápaságra, akkor az itáliai püspökök azonnal ordítani kezdtek, verték az asztalt, és azt kiabálták, hogy „ennek az átkozott nyomorultnak nem lenne szabad megszólalnia, és azonnal vigyék az ítélőszék elé”. A tridenti „szólásszabadság” nagyon hasonlított ahhoz, ami 325 évvel később Rómában az I. vatikáni zsinaton is megvalósult.
Egy szemtanú a zsinat megnyitása után röviddel azt írja, hogy semmi jót nem lehet remélni az ott lévő „szörnyű püspököktől”; nincs bennük „semmi egyházi, kivéve hosszú köntösüket...; a püspökséghez
pedig királyi kegy és kérelmezések árán jutottak hozzá, vagy úgy, hogy Rómában megvásárolták, sok bűnös cselekedetükkel kiérdemelték, illetve azáltal, hogy sok időt töltöttek a Kúriánál”. Mindegyiküket „le kell mondatni” ahhoz, hogy Tridentben valami érdemleges tudjon születni - és ez szinte lehetetlen. Egy másik kortárs, Pallavicini így ír:
"Az itáliai püspököket semmi más nem érdekelte, csak az, hogy fenntartsák az Apostoli Látást. Úgy gondolták, hogy ha ennek érdekében munkálkodnak, nagyon jó hazafinak és kereszténynek fognak bizonyulni."
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
