Mikor ott voltam a hegyen, elvonult szemeim előtt az Úr kijelentése és megállapítottam, Urunk a dicsőség céljából engedi, hogy felmenjünk a hegyre, hogy aztán leküldjön bennünket a völgybe a nagyobb feladatok elvégzésére. Az élő Isten kiválaszt minket öröksége és tulajdona számára és felkészít a szolgálatra, mivel a szolgálat Istentől van és nem az emberektől. Azonnal lapot írtam a beteg gondozójának, hogy eljövök és meggyógyítom.
Mikor odamentem, megkérdezett: „Ön az, aki meg akarja gyógyítani a mi Lázárunkat?” „Igen” –, mondtam. Hívta a szolgáját és meghagyta, hogy vezessen Lázárhoz. Nekem pedig azt mondta: „Ha meg fogja látni, azonnal visszafordul. Semmi sem fogja visszatartani.” – Amit mondott, mind igaz volt, ha a természetes álláspontról nézzük. A beteg csont és bőr volt. Úgy látszott, már nincs is benne élet. Minden a romlásra mutatott. Azt mondtam: „Akarsz ujjongani az örömtől? Tudod, az emberek ujjongtak, bár Jerikó falai még szilárdan álltak. Isten ugyanolyan győzelmet ad neked, ha hinni akarsz.” De nem tudtam elérni, hogy higgyen. Azt állította, hogy semmi hite nincs. Pompás dolog megtanulni, hogy Isten Igéje sohasem hagy cserben. Sohase hallgass az emberekre! Isten hatalmasan tud cselekedni, ha mi szüntelenül hiszünk Benne minden emberi elkedvetlenítés dacára.
Mikor visszamentem ahhoz, akinek a lapot küldtem, azt kérdezte: „Most már el akar menni?” Engem nem az indít cselekvésre, amit látok, hanem az, amiben hiszek. Egyet tudok: aki hisz, nem nézi a körülményeket, aki hisz, nem törődik az érzelmekkel.
Annak, aki Istenben hisz, az van meg, amit hisz. Mindenki, aki igazán bejutott a teljes pünkösdi áldásba, mindent nevetve fogad és hisz Istenben. Van valami a pünkösdi műben, ami a világ minden művétől különbözik. Itt Isten valóságával kell számolnod. Ahol Isten Szelleme munkálkodik, a Szellem ajándékai is működnek, de ahol a Szellem ajándékai nem jelennek meg, a jelenlétét meg kell kérdőjelezni. Abban a faluban tényleg nehéz helyzet volt. Lehetetlennek látszott az embereket hitre juttatni. „Most már el akar menni?” kérdezték tőlem. De egy férfi és egy nő behívott hogy maradjak náluk. Megkérdeztem: „Szeretném tudni, hányan tudnak itt imádkozni.” Senki sem akart imádkozni. Megkérdeztem, hogy össze tudok-e hozni hét imádkozót, hogy ezért a szegény betegért imádkozzunk, amivel megszabadulna. Azt mondtam a vendéglátóimnak: „Önök lennének az első kettő, ehhez jön a barátom és én, így már négyen vagyunk. Még három ember kellene.” Azt mondtam az embereknek, hogy reggel majd a saját előnyükre is szolgál, ha Lázár gyógyulásáért is imádkoznak. Céltalan az emberek véleményével törődni. Ha Isten mondott neked valamit, abban hinned kell. Megmondtam az embereknek, hogy este én nem eszek semmit. Mikor lefeküdtem, úgy tűnt, mintha az ördög ugyanazzal a betegséggel sújtana engem, amiben Lázár szenvedett. Mikor felébredtem, szokatlan köhögés vett erőt rajtam, olyan, mint egy tüdőbetegé. Kiugrottam az ágyból és Istenhez kiáltottam, hogy szabadítson meg Sátán hatalmából. Elég hangosan kiáltottam, hogy a házban mindenki ébredjen fel, de senki sem mozdult. Isten győzelmet adott, és én visszafeküdtem az ágyba. Olyan szabad voltam, mint még soha azelőtt életemben.
A fordítást az Evangéliumi Kiadónak köszönhetjük.
