- Római katolikus családban születtem, és nőttem fel. Ennekk megfelelő nevelést kaptam szüleimtől, kötelezővé tették számomra a templomba járást egészen 18 éves koromig. Egy évben legalább egyszer-kétszer gyónnom is kellett. Berzenkedtem egy kicsit emiatt, de a családi béke érdekében alárendeltem magam szüleim akaratának. Szinte gyermekkoromtól fogva arra készültem, hogy elhagyom Magyarországot, és egy nyugati országban próbálok élni és tanulni. A serdülő éveim gondolkodását ez jelentősen meghatározta. Izgatottan és türelmetlenül vártam, hogy nagykorú legyek, és álmaimat megvalósíthassam. 1969 őszén, érettségi után útnak indultam. Éppen jugoszláv területről igyekeztem osztrák területre, amikor egy erdőszélen hóviharba kerültem, és szerencsétlenségemre beleléptem egy mély árokba. Belesüppedtem a hóba. Nem sokkal ezután hallottam a határőrkutyák csaholását, majd nagy ordítozás, fémes csattanások: rám húzták a géppisztolyokat. Elfogásom után Mariborba szállítottak, ahol egy börtönőr gumibotjával alaposan helybenhagyott és belökött egy cellába, ahol török, görög, pakisztáni és más kábítószercsempészek, bűnözők, gengszterek voltak. Iszonyat és borzalom volt ezekkel az emberekkel egy cellában összezárva lenni hat napig. Életemben először tapasztaltam, hogy a kábítószer-függőség, a homoszexualitás és az iszlám fanatizmus egyvelege milyen szörnyeteggé tudja deformálni az embert.
Egyik éjszaka, amikor aludtam, az egyik bűnöző megtámadott. Szabadon maradt kezemmel a priccs mellett lévő ülőkét vágtam a fejéhez. Kemény dulakodás, verekedés tört ki közöttünk. Sikertelen támadása után ez az ember felvágta az ütőereket a kezein. Ennek az esetnek a hatására gondoltam végig és értettem meg valóságos helyzetemet. Magamba roskadtam. Kétségbeesés, tehetetlen méreg, keserűség közölt őrlődve gondoltam arra a lehetőségre, hogy - a Jugoszlávia és Magyarország között fennálló kiadatási szerződés miatt - otthon a maribori viszonyokhoz hasonló körülmények között kell letöltenem egy több hónapos börtönbüntetést. A falon és a cellában levő szekrényen sok magyar nyelvű feliratot találtam, és ezeket olvasva megpróbáltam elképzelni azoknak az embereknek sorsát, életét, akik írhatták őket. Abban a helyzetben különösen egy, a szekrény ajtajába bicskával vésett József Attila-idézet volt rám nagy hatással: se Istenem, se hazám. Ez a mondat a kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Úgy éreztem, hogy személyes helyzetem és a feliratokat készítő menekülők gondjának-bajának a fő oka ebben az egyszerű mondatban van megfogalmazva. Istent nem ismertem, számomra ő kényszerűség, ceremónia, érthetetlen, megfoghatatlan titokzatosság volt. Hazám se volt, mert azokat a viszonyokat, amelyek között megszülettem és felnőttem, idegennek és személyemmel szemben ellenségesnek éreztem Ezen az éjszakán nem tudtam aludni, csak vívódtam, megpróbáltam a számomra ismeretlen Istenhez fordulni, és azt kértem tőle, hogy szabadítson meg ebből a nyomorúságból, én nem akarok ilyen körülmények között élni, hanem az igazság keresésének szeretném szentelni az életemet. Néhány nap múlva hívatott a börtönigazgató. Tolmács útján közölte velem: „Maga, fiatalember, nem a börtönbe való. Felejtse el, hogy valaha is itt járt, ne mondja el senkinek, és mi is megsemmisítjük az őrizetbe vételekor készített jegyzőkönyvet. Menjen szépen haza és tanuljon!" A börtönigazgató egyik ismerőse, egy ügyvéd, autóján visszavitt a magyar határig, és én Letenyénél visszasétáltam magyar területre. Rövidesen Budapestre költöztem, és különböző munkahelyeken dolgoztam. Ez idő tájban szereztem magamnak egy Bibliát. A katonai szolgálat ideje alatt már bibliaolvasó ember voltam. Leszerelésem után, 1973-ban, a Hittudományi Akadémia rendes, civil hallgatója lettem.
- Miért választottad a Hittudományi Akadémiát? Hogy érezted ott magad? Milyen volt a kapcsolatod diáktársaiddal, tanáraiddal?
- Mindenekelőtt őszinte és képzett katolikus intellektuel szerettem volna lenni, aki ismeri és érti a Szentírást, az emberi filozófiai rendszereket, és átfogó képe van a kétezer éves zsidó-keresztény kultúráról. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a Római Katolikus Egyház a leghitelesebb és kompetensebb magyarázója és közvetítője Isten Igéjének.
Igyekeztem a teológián jól tanulni, diáktársaimmal és tanáraimmal is jó kapcsolatot építettem ki, és tartottam fönn. Nagy hatással volt rám Nyíri Tamás professzor úr. Paskai László bíboros úrnak, aki akkoriban a tantestület tagja volt, több mint két évig voltam a tanítványa. Kifejezetten jó emlékeket őrzök róluk. Az Akadémián eltöltött időt mindenképpen pozitív állomásnak tekintem életem korábbi éveihez képest.
- Hogyan kerültél kapcsolatba a karizmatikus mozgalommal?
- A názáreti Jézus Krisztus feltámadásába vetett hit és hitetlenség között vívódtam. Ahogy már említettem, szerettem volna őszinte, hívő katolikus ember lenni, aki számára a hit nem képmutatás, hanem életmód, értékrend, világnézet. Ezért a tananyagokon kívül buzgón olvastam és tanulmányoztam a katolikus szentek, így például Assisi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz, Keresztes János, Pascal és mások írásait és élettörténetét. Ezen keresztül arra a felismerésre jutottam, hogy az erős hit, Istennel való személyes találkozás után születhet csak meg az emberben. Egy ilyen találkozás az ember számára csodálatos élményt, az életmódjában, erkölcsi magatartásában pedig radikális változást eredményez. Vágytam és szomjaztam egy ilyen találkozásra Istennel. Az Akadémia könyvtárosának feltűnt ilyen irányú érdeklődésem, és ő adott a kezembe egy francia katolikus újságot, amely az éppen zajló karizmatikus ébredésről számolt be. Az emberek elmondták, hogyan találkoztak Istennel, milyen tapasztalatokat szereztek, amikor betöltekeztek Szent Szellemmel. Az interjúk nagy hatással voltak rám, ezután csak egyetlen dolog érdekelt, találkozni Jézussal és betöltekezni Szentlélekkel. Ez keltette fel az érdeklődésemet a karizmatikus mozgalom iránt. Tudatosan kerestem velük a kapcsolatot. Meglátogattam pünkösdi, szabadkeresztény és más közösségeket, melyek a Szent Szellemmel való betöltekezést tanították.
Forrás: Új Exodus, 1991.
