Ésaiás 40,31 De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.
Az ószövetségi kor vége felé a legtöbb zsidó szórványban él a Közel-Keleten, miután az asszír és babiloni megszállás következtében szétszóródtak. A Jeruzsálembe hazatért kisebbség a perzsa uralom kormányzása alatt éli mindennapjait. A zsidóság most ugyanazt a kérdést teszi fel egész nemzeti létével kapcsolatban, mint amit Jób is kérdezett, miközben cserépdarabokkal vakargatta sebeit: Elhagyott bennünket Isten? Lesz még jövőnk?
Az összes próféta közül talán Ézsaiás vázolja fel a legtisztább képet arról, hogy mire számíthat a zsidóság a jövőben. Régebbi beszédei a nép bűneit és hitehagyását ostorozzák. A 40. fejezettől kezdve azonban Ézsaiás a gyengéd vigasztalás hangján szólal meg.
Csepp a vödörben
Ézsaiás könyve kifejti, miért tartogat reményt a jövő nem csupán a zsidó nép, de az egész világ számára. A könyv utolsó szakasza, amely a 40. fejezettel kezdődik, Istennek az egész világ feletti uralmát hirdeti. „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben… ott trónol a föld pereme fölött, melynek lakói csak sáskáknak tűnnek.” Isten úgy jelenik meg, mint aki a természet, a történelem, sőt, az egész világegyetem ura. A babiloni megszállás csüggedt túlélőit mindez arra emlékezteti, hogy Isten nem törölte el, nem is vetette el választott népének maradékát.