Lényegét tekintve itt egy ősi pogány ünnep továbbéléséről van szó, amelyet az addigi keresztény hitgyakorlattal alapvetően szemben álló vallási újításként terjesztettek el. Az ősi keresztény gyakorlat ugyanis épp az volt, hogy a Biblia kijelentéseivel ellentétes ünnepeket nem fogadtak el. Épp ezért nem találunk semmiféle utalást a legkorábbi századokból a mindenszentek napjára vonatkozóan, mivel ilyen ünnep egyszerűen nem létezett.
Csak több mint fél évezreddel az első apostolok után, a hetedik századtól jelennek meg az első adatok arra vonatkozóan, hogy egyes helyeken elkezdtek ünnepet tartani az elhunyt valamennyi katolikus szent tiszteletére. A legkorábbi ilyen tudósítás a Würzburg grófja által az egyházi ünnepekkel kapcsolatban készíttetett összeírásban található. Azt, hogy az ünnep még ekkor is csupán a formálódás állapotában volt, jól mutatja, hogy időpontját tavaszra helyezték, a húsvét utáni első vasárnapra.
A november elsejei dátum csak a következő században jelenik meg az ünneppel kapcsolatban. A szentképek kultuszában is élenjáró III. Gergely pápa (731–741) ugyanis e napon szentelte fel a római Szent Péter bazilikában az összes szentek tiszteletére emelt kápolnát. Habár a század végén a Karoling Birodalom kulturális virágzásában meghatározó szerepet játszó angolszász tudós és főpap, Alkuin, szintén november elsején tartotta a mindenszenteket, az ünnep még korántsem vált általánossá az egész katolicizmuson belül. Sőt, maga Alkuin sem vette fel az általa kibővített egyházi szertartáskönyvbe. Csak a következő században, 837-ben tette egész felekezete számára kötelező jellegű ünneppé IV. Gergely pápa a mindenszentek napját. November elsejét azonban csak a 12. századra sikerült általánosan elfogadtatni a mindaddig sok helyütt dívó tavaszi időpont, május 13-a helyett. A görögkeleti egyházban azonban továbbra is ragaszkodtak a májusi időponthoz, s ott mindmáig ez maradt a mindenszentek napja.
Az ünnep közvetlen előzményének az összes keresztény mártír tiszteletére tartott megemlékezéseket tekintik. A legelső századokban azonban még ilyen ünnepet is hiába keresnénk. Csak a 4. század során, a katolicizmus államvallássá válásával párhuzamosan végbemenő gyökeres szellemi fordulat során erősödött meg a mártírkultusz. Együttes ünnepnapjukat sohasem tartották novemberben, de még csak ősszel sem, hanem a tavasz különböző időpontjaiban került megrendezésre. Megjegyzendő, hogy a mártírok kapcsán egy sokkal szűkebb és több szempontból is más jellegű csoportról szólt a megemlékezés, mint a mindenszentek esetében. Ez utóbbi ugyanis kiterjedt olyan nem vértanúként meghalt katolikus szentek hatalmas tömegeire is, akiknek jelentős csoportjainál az egyes személyek tényleges történeti létezése nemcsak megkérdőjelezhető, hanem számos esetben tényszerűen cáfolható is.
Sok szent élettörténetével, legendájával kapcsolatosan nem egyszerű hiteltelenségről van szó, hanem egy sajátos formaváltásról, amelynek során egy ízig-vérig pogány mitológiai alak keresztény külsőt ölt magára, s így "szentesítve" önmagát, nemcsak személyét építi be a katolikus egyházba, hanem többnyire a hozzá kapcsolódó egész mítoszrendszert is. Így lett a kelta Brighid istennőből Szent Brigitta, pogány mitológiai hagyományából pedig egy "szent" legendája. Hasonló dolog történt Sárkányölő Szent Györggyel is. Tiszteletére templomok sokaságát emelték, szobrok, festmények tömegét készítették. Ereklyéinek megszerzéséért fegyveres harcok dúltak. Nevét évszázadokon át segítségül hívták a csatákban, Anglia mindmáig védőszentjeként tiszteli. A történeti kutatások azonban egyértelműen bebizonyították, hogy Szent György a valóságban nem létezett, hanem egy pogány istenség hagyománya élt tovább neve alatt. Mindezek nyomán az illetékes pápai bizottság 1969-ben törölte Györgyöt a szentek sorából. Hasonlóképpen törölték Szent Kristófot, s rajtuk kívül még további 180 szentet.
A mindenszentekhez szorosan kapcsolódik a következő napon, november 2-án ünnepelt halottak napja, s a kettő együtt alkot egységet. A katolikus felfogás szerint a mindenszentek a mennybe került tökéletes szentek ünnepe, míg a halottak napja az úgynevezett tisztítótűzben, purgatóriumban szenvedő hívek ünnepe. Érdemes talán újólag utalni arra, hogy amiként a szentek kultusza, éppúgy a purgatóriummal kapcsolatos tanítások sem összeegyeztethetők a bibliai kijelentésekkel. Épp ezért minden bibliai alapokon álló keresztény megújulási mozgalom már a 12. századtól következetesen elutasította mindkettőt. A valdensek éppúgy, mint az angol Wyclif és követői, a lollardok, majd a cseh husziták és az egész Európát megrázó reformáció különböző irányzatai. Ezt követően pedig minden későbbi neoprotestáns irányzat, beleértve napjaink pünkösdi-karizmatikus mozgalmát is.
Miként a mindenszentek, ugyanúgy a halottak napja is csak hosszú századokkal az apostolok kora után jelenik meg egyházi ünnepként, s kezdetben még szintén nem novemberben, hanem – például a 7. századi Spanyolországban – sajátos időzítéssel pontosan pünkösdhétfőn tartották. A november 2-i ünnepnap széles körű elterjesztése a cluny-i bencés kolostor apátjának, Odilónak a nevéhez fűződik. A 998-tól kifejtett ebbéli erőfeszítéseit nagyban segítette, hogy Cluny egy egész Nyugat-Európára kiterjedő kolostorhálózat irányítójaként működött, s az alárendelt kolostorok sokasága köteles volt követni a tőle kapott utasításokat. Miután ily módon sikerült Európa-szerte meghonosítani ezt az újabb ünnepnapot, végül az egész római egyházban bevezetésre került.
Az eddig elmondottak is jelzik, hogy a két halotti ünnep egyike sem származott sem a Biblia szövegéből, sem az apostolok hagyományaiból. Valójában mindkét ünnep Európa erős pogány tradícióinak látványos továbbélése. Ha forrásvidéküket szeretnénk némiképp pontosítani, a kelták szokásait érdemes megvizsgálnunk. Ennek során meglepve láthatjuk, hogy amit a kelták ünnepeltek ezekben a napokban több mint kétezer esztendővel ezelőtt a brit szigeteken, a Szajna és a Loire völgyében vagy a Kárpát-medencében, ugyanazt, sőt nemegyszer ugyanúgy napjainkban is – sőt már évszázadok óta – megünneplik az ott élő angolok, franciák vagy épp magyarok. Jelen esetben ez a kelta Samhain, a november elsején megtartott halottak napja, a két fő kelta ünnep egyike. Ilyenkor szokás volt a mágikus tűzgyújtás is, melynek eredményeként az egyes vidékek, domboldalak, hegyek megteltek kisebb-nagyobb tüzekkel, lángokkal, sokban hasonlítva napjaink november eleji magyar temetőinek képéhez, melyek messzire világítanak a halottak napja alkalmából meggyújtott gyertyák és mécsesek ezreinek fényétől.
(A szerző történész)
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
