A természetes emberi lélek, különösen a görög-római kultúrában - tehát a mi kultúránkban - nevelkedett lélek (amely a Szentírás tanítása szerint, a kultúrának, nevelésnek, képzettségnek, lehetőségeknek alávetett, ezektől formált, nem pedig ezektől szabad és független része az embernek!) erőteljesen szépségcentrikus. Az ószövetségi zsidó kultúra azonban egyáltalán nem ilyen, sőt a természeti, illetve emberi szépséget, „érdemeinek elismerése mellett” nem tekinti nagyon magasrendű dolognak, és sok esetben óv túlértékelésétől (pl. Péld 31,30 stb.). A „szép” szó viszonylag ritkán fordul elő a Szentírásban, és Isten tulajdonságai között az esztétikai jellegű szépséget nem nagyon említik (kedvessége, illetve szentségének ékessége fordul elő egészen ritkán, de ez utóbbi is inkább uralkodói dicsőségét fejezi ki).
A Szent Szellem megnyilvánulásai már az Ószövetségben sem voltak mindig esztétikusak: gondoljunk a fentebb említett történetre, amikor Saul a többi prófétával együtt a földön fekve huszonnégy órán át prófétáit meztelenül (ezt természetesen egyáltalán nem tekintjük követendő példának); vagy arra az amikor Dávid eksztatikus tánca tulajdon feleségének szemében tomboló őrjöngésnek tűnt, ami miatt egy életre kiábrándult férjéből (2Sám 6,14-23). A próféták jelképes cselekedetei gyakran szintén kellemetlenek voltak esztétikailag: így Ezékiel marhaganéjon főzött étele (és más Szent Szellemtől inspirált tettei is); a névtelen próféta, akinek összevert ábrázattal kellett átadnia üzenetét (1 Kir 20,35-38). Vagy képzeljünk csak el egy nazireust, akinek fejét soha nem illette borotva. Keresztelő János is az utóbbiak közé tartozott: öltözete teveszőrből készült, és mindezek tetejébe ebédre sáskákat fogyasztott (érdemes részletesen elképzelni). Dániel sem nyújthatott egyértelműen esztétikus látványt, amikor meglátogatta Isten angyal. A Szent Szellem jelenléte miatt „...semmi erő sem maradt bennem, és arcom eltorzult, és odalett minden erőm... ájultan arcomra estem, és pedig arcommal a földre... és szólék és mondék annak, aki előttem állt: Uram, a látomás miatt reám fordulának az én fájdalmaim, annyira, hogy semmi erőm nincsen... és lélegzet sem maradt bennem...” (Dán 10,8-17). Egy túlzottan szépség-orientált ember Dániel eltorzult arcára tekintve alighanem levonta volna a következtetést: a jelenség nem lehet Istentől. Az ilyen események után az is előfordult, hogy „...és én, Dániel elájulék és beteg valék néhány napig...” (Dán 8,27). A Szent Szellem látogatása a végsőkig megpróbálta Dániel gyönge, emberi testét.
A démonűzés mindezeket felülmúlta látvány tekintetében; másrészt egyetlen ószövetségi próféta sem csinált hasonlót; s valóban egyetlen nyilvánvaló, Messiásra vonatkozó próféciát sem találunk ezzel kapcsolatban. Jézus szolgálata tehát sem „igei”, sem esztétikus nem volt ezen a területen. A farizeusok és írástudók emiatt jutottak arra a meggyőződésre, hogy Jézus „a Belzebub által, a démonok fejedelme által űzi ki a démonokat”. E meggondolatlan megjegyzésükkel elkövették a Szent Szellem káromlásának megbocsáthatalan bűnét (vagy legjobb esetben is nagyon közel kerültek hozzá, lásd: Mt 12,22-37). Ítéletalkotásuk hátterében a Szent Szellem működéséről alkotott érzéki (lelki, érzelmi) benyomásuk és természetes értelmükkel feldolgozott igeismeretük állt. Mindkettő inkább eltávolította őket az igazság megragadásától, mintsem közelebb vitte volna. Jézus az efféle ítélkezőket arra figyelmeztette, hogy „ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” (Jn 7,24)
A hamis prófétákat és a hamis szellemeket tehát nem tudjuk felismerni érzelmeinkre, benyomásainkra, vallási tradíciónkra, sőt még természetes igeismeretünkre támaszkodva sem. Felismerésük helyes módját Jézus a gyümölcsfa példázatával szemlélteti: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket (...) minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem...” (Mt 7,16-20) Sohasem a fa szépségét, vagy megnyerő formáját kell néznünk. Egy látszatra idegen, visszataszító, göcsörtös, satnya, girbegurba fa is teremhet jó gyümölcsöket. És viszont: egy szálegyenes, gyönyörű, szép levelű, vonzó fa is teremhet mérges gyümölcsöt. A gyümölcs a döntő. Egy tőlem (kultúránk és neveltetésem által formált lelkemtől) érzelmileg vagy gondolatilag idegen, szokatlan, furcsa, akár némileg megbotránkoztató esemény is lehet Istentől, s ezt a gyümölcsei mutatják meg. (Személyesen az én életemben Isten minden komolyabb beavatkozása így történt. Végül is nem lenne-e meglepő, ha Isten mindig a várakozásaink, számításaink szerint cselekedne? Valóban Istenhez illő, igei lenne ez?) Ezért kell az embernek megtagadnia saját lelkét, ha Istennel kapcsolatba kíván kerülni: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli (...) még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom”, mondja Jézus (Lk 14,26). "Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát (...) minden nap...” (Lk 9,23). Aki ezt nem teszi meg, nem képes a Szent Szellem tanításának, vezetésének engedelmeskedni, mivel a lelki (pszichikai, azaz érzelmi, gondolati, akarati beállítottságú) ember szájára Isten Szellemének dolgai: őrültségek. Az ilyen ember, kultúrája, tradíciója és neveltetése formálta lelkével, énjével szükségképpen a fa látványa után ítél, ahelyett, hogy a gyümölcsöt nézné, és így előbb-utóbb mindenképp tévútra jut. Vallásos embereknél ez a testi ítéletalkotás minden esetben a látszólagos "igeiség” színében lép fel, ez szinte szellemi törvényszerűség, amely az egész Biblián végigvonul. Ez ma is megtörténik.
