Az apostoli Egyházban a próféta nem egy lerögzített hivatalban állt, mint ahogy az apostolok, tanítók, evangélisták vagy pásztorok sem. Az ilyen személyeket Isten helyezte az Egyházba, akár megkapták az emberi elismerést, akár nem. Emberek választhatnak, de csak Isten képes felruházni, Ő pedig aligha veszi figyelembe önkényes döntéseinket vagy választásainkat Az Egyház számára a példa az Apostolok Cselekedetei 13-ban van lefektetve: nevezetesen, hogy „válassza el" az embereket arra a munkára, „amelyre Isten őket elhívta". Az egyes emberek elhívása vagy ajándéka felé másokban megnyilvánuló irigység, féltékenység sajnos nagyon gyakran meg is hiúsította az elhívásuk betöltését. Előfordult, hogy épp a vezetésben lévők zárták be a lehetőségek ajtaját Isten választottai előtt, ahogy Saul is szembeszegült Dáviddal. Ha nem is jelölhetünk ki valakit prófétának, fontos lenne legalább elismerni!
Fontos, hogy egy próféta ismert személy legyen. A Korintusiakhoz írt első levél soraiból erre tudunk következtetni. Nemcsak illetlen, de rendetlen dolog is volna, hogy egy idegen az istentiszteletre behatolva minden felkérés nélkül szónokolni kezd az egybegyűltekhez. Egyesek szeretnek postán vagy körleveleken keresztül, illetve magazinokban prófétálni, olyanok is, akiknek neve semmit nem mond számunkra. Jönnek próféciák szervezetektől is - hogyan tud egy szervezet prófétálni?! - ha azonban az ilyen ömlengések olvasói nem tudják, kik az illető próféták, és mi áll az ajánlólevelükben, jól teszik, ha nem veszik komolyan őket. Ézsaiást ismerjük, Pálról is tudunk, de ők vajon kicsodák?
Hogyan jön a prófétai beszéd?
Az első és legfontosabb annak érzékelése, hogy a Szellem vonja, illetve vezeti bele az embert ebbe a tevékenységbe. A prófétai szellem ilyen értelmű indíttatásainak már azelőtt jelentkeznie kell, mielőtt tudnánk, mi is „az Úr terhe". A próféták a Bibliában is előbb kapták az elhívást a szólásra, s csak aztán vehették át az üzenetet (Ézs 6; Jer 1). Hideg szívből nem lehet szólni. Megtörténhet viszont, hogy valaki nyelveken szól, és ez azonnal felindít minket a magyarázásra. Vannak, akiknek a prófétáláshoz szükségük van erre az ösztönzésre, különben nem tudnak megszólalni. Ha így áll a dolog, nekik a magyarázásra van ajándékuk.
Isten Igéje eljuthat hozzánk az Úr terhének fokozatos növekedése, de egy villanásszerű fényes megvilágosodás formájában is. Megjelenhet az elménkben szavak, gondolat vagy jelentőséggel bíró kép formájában, látomásként, álomként, belső meggyőződésként vagy késztetésként - de mindenképpen szavakban kell kifejezést nyernie. Előfordulhat, hogy ez azonnal megtörténik, mikor a gondolatok és a szavak szinte rögtönzésszerűen áradnak együtt, mintha teljesen az emberen kívüli szférából jönnének.
Isten bennünk megnyilvánuló hangját nem lehet „felgerjeszteni", sem kitalálni. A Mennyből jön. Ennek ellenére teljesen a mi felelősségünk az, hogyan és mikor adjuk át. Le lehet írni és fel lehet olvasni azoknak, akiket Isten megmutat nekünk. Ézsaiás, Jeremiás és mások is író próféták voltak. Bizonyos dolgokat a írás precízségével sokkal jobban ki lehet fejezni. Illésnél is olvasunk olyat hogy egy próféciáját levélben küldte el.
Egy gyülekezet vagy összejövetel vezetője azért van jelen, hogy a megfelelő rendet biztosítsa, és megakadályozza a hamis tanítások átadását. Sok gyülekezetben szinte tradíció az, hogy „boldog-boldogtalan" szóhoz juthat - jól ismertek azonban az ezzel járó veszélyek is. Bizonyos vezetők nem ismerik fel saját felelősségüket, ezért mindent megengednek. Vannak azonban olyan helyzetek, ahol az Isten kegyelmességében végrehajtott helyreigazításra van szükség. Legalábbis a próféciák esetén ez teljesen igei. Nagyobb gyülekezetek esetén az is szükségessé válik, hogy a próféciákat, de legalább a prófétálók személyét előre ellenőrizzék. Csak így kerülhető el, hogy a gyülekezetben csőcselék-hangulat uralkodjon el. Helyeselendő gyakorlat az, mikor a próféciákat először a pásztornak adják át, hogy „mindent megpróbálhasson, és ami jó, azt megtarthassa". Az ily módon ellenőrzött próféciákat aztán az istentisztelet megfelelő részében a nyilvánosság elé hozzák. A spontán megnyilvánulások egyébként rendetlenséggé fajulhatnak.
A nyelveken szólás azonban jellegzetesen spontán megnyilvánulás. Pál is tudatában volt ennek, ezért adott megfelelő irányelveket mind a nyelveken szólás, mind a prófétálás számára. Azt rendelte, hogy egy beszélő egy istentiszteleten legfeljebb kétszer vagy háromszor szóljon. Tudta, hogy egyesek hajlamosak leuralni az egész összejövetelt. A Szellem megnyilvánulásaiban „jeleskednünk kell (lásd lKor 14,12 - a King James Version alapján), és minden dologban bölcsességgel kell eljárnunk. Egyes pásztorok a nyelveken szólást is engedélyhez kötik. Ezzel valóban minden zavaró, oda nem illő esemény elkerülhető, nagy azonban a veszélye annak, hogy a prófétaság szellemét teljesen elnyomják. Sokszor rengeteg bölcsesség és szeretetteljes tapintat kell ahhoz, hogy „a Szellemet meg ne oltsuk".
Az első és legfontosabb annak érzékelése, hogy a Szellem vonja, illetve vezeti bele az embert ebbe a tevékenységbe. A prófétai szellem ilyen értelmű indíttatásainak már azelőtt jelentkeznie kell, mielőtt tudnánk, mi is „az Úr terhe". A próféták a Bibliában is előbb kapták az elhívást a szólásra, s csak aztán vehették át az üzenetet (Ézs 6; Jer 1). Hideg szívből nem lehet szólni. Megtörténhet viszont, hogy valaki nyelveken szól, és ez azonnal felindít minket a magyarázásra. Vannak, akiknek a prófétáláshoz szükségük van erre az ösztönzésre, különben nem tudnak megszólalni. Ha így áll a dolog, nekik a magyarázásra van ajándékuk.
Isten Igéje eljuthat hozzánk az Úr terhének fokozatos növekedése, de egy villanásszerű fényes megvilágosodás formájában is. Megjelenhet az elménkben szavak, gondolat vagy jelentőséggel bíró kép formájában, látomásként, álomként, belső meggyőződésként vagy késztetésként - de mindenképpen szavakban kell kifejezést nyernie. Előfordulhat, hogy ez azonnal megtörténik, mikor a gondolatok és a szavak szinte rögtönzésszerűen áradnak együtt, mintha teljesen az emberen kívüli szférából jönnének.
Isten bennünk megnyilvánuló hangját nem lehet „felgerjeszteni", sem kitalálni. A Mennyből jön. Ennek ellenére teljesen a mi felelősségünk az, hogyan és mikor adjuk át. Le lehet írni és fel lehet olvasni azoknak, akiket Isten megmutat nekünk. Ézsaiás, Jeremiás és mások is író próféták voltak. Bizonyos dolgokat a írás precízségével sokkal jobban ki lehet fejezni. Illésnél is olvasunk olyat hogy egy próféciáját levélben küldte el.
Egy gyülekezet vagy összejövetel vezetője azért van jelen, hogy a megfelelő rendet biztosítsa, és megakadályozza a hamis tanítások átadását. Sok gyülekezetben szinte tradíció az, hogy „boldog-boldogtalan" szóhoz juthat - jól ismertek azonban az ezzel járó veszélyek is. Bizonyos vezetők nem ismerik fel saját felelősségüket, ezért mindent megengednek. Vannak azonban olyan helyzetek, ahol az Isten kegyelmességében végrehajtott helyreigazításra van szükség. Legalábbis a próféciák esetén ez teljesen igei. Nagyobb gyülekezetek esetén az is szükségessé válik, hogy a próféciákat, de legalább a prófétálók személyét előre ellenőrizzék. Csak így kerülhető el, hogy a gyülekezetben csőcselék-hangulat uralkodjon el. Helyeselendő gyakorlat az, mikor a próféciákat először a pásztornak adják át, hogy „mindent megpróbálhasson, és ami jó, azt megtarthassa". Az ily módon ellenőrzött próféciákat aztán az istentisztelet megfelelő részében a nyilvánosság elé hozzák. A spontán megnyilvánulások egyébként rendetlenséggé fajulhatnak.
A nyelveken szólás azonban jellegzetesen spontán megnyilvánulás. Pál is tudatában volt ennek, ezért adott megfelelő irányelveket mind a nyelveken szólás, mind a prófétálás számára. Azt rendelte, hogy egy beszélő egy istentiszteleten legfeljebb kétszer vagy háromszor szóljon. Tudta, hogy egyesek hajlamosak leuralni az egész összejövetelt. A Szellem megnyilvánulásaiban „jeleskednünk kell (lásd lKor 14,12 - a King James Version alapján), és minden dologban bölcsességgel kell eljárnunk. Egyes pásztorok a nyelveken szólást is engedélyhez kötik. Ezzel valóban minden zavaró, oda nem illő esemény elkerülhető, nagy azonban a veszélye annak, hogy a prófétaság szellemét teljesen elnyomják. Sokszor rengeteg bölcsesség és szeretetteljes tapintat kell ahhoz, hogy „a Szellemet meg ne oltsuk".
