Milyen ironikus, hogy az, amit néhány kritikus érzelgősségnek, mások pedig miszticizmusnak neveznek, az tulajdonképpen az elvárt bibliai normának felel meg, és amit néhány kritikus józan és normális istentiszteletnek tart, az csak a lelkesedés hiányát bizonyítja! Úgy hiszem John Bunyannak igaza volt, amikor ezt írta: „Amikor imádkozol, inkább a szívedből hiányozzon a szó, mint a szavaidból a szíved.”
Igaz, létezik „buzgóság, de nem megismerés szerint" (lásd Róm 10,2), de létezik megismerés (tudás) is buzgóság nélkül. Hová tűnt a prédikátorokból a próféták buzgalma? Hol vannak a részvét könnyei a mai papság köreiben? Hol van az elveszettek megmentése iránti vágy a mai vezetőkben?
Természetesen az olvasó érvelhet azzal, hogy mindkét szélsőség - a túlfűtött érzelgősség és a fagyos intellektualizmus is - jelen van a kereszténység köreiben, és én ezzel teljesen egyetértek. Hogy akkor miért töltök ennyi időt azzal, hogy megmutassam, ezek az erős érzelmi megnyilvánulások gyakran helyénvalóak az ébredésben? Nos, ennek két oka van: az egyik, hogy ez az a dolog, amit a kritikusok olyan gyakran megtámadnak, azt a furcsa (egyben logikátlan és történelmileg pontatlan) állítást hangoztatva, hogy az erőteljes érzelmi megnyilvánulások aláássák az ébredés valódiságát; a másik ok pedig az, hogy maga a Biblia is hangsúlyozza, hogy az érzelmeknek van helye az Istennel való kapcsolatunkban. Végül is Isten teljes egésznek teremtett bennünket - testből, lélekből és szellemből állunk -, és azt akarja, hogy egész valónkkal szolgáljuk őt - testünkkel, lelkünkkel és szellemünkkel is. Amikor teljes személyiségünk benne van az imádásban és a szolgálatban - testünk el van választva az Úr számára, elménk az Igére koncentrál, szívünk túlcsordul az Ő kegyelmétől - akkor az ördögnek nagyon nehéz elterelnie bennünket.
Rossz útra tévedhetünk-e, ha Jézus példáját követjük? Hiszen rajta az öröm különleges kenete volt (Zsid 9), gyakran gyötrődések (Luk 22,44), hangos kiáltások és könnyek (Zsid 5,7) között imádkozott, olyan ember volt, aki rendszerint kifejezte az érzelmeit. (Mély fohászkodását látjuk Márk 7,34 és 8,12-ben, mély megrendüléséről olvasunk a János 11,35 és a Lukács 19,41-ben, terhei és kívánságai kifejezését látjuk a Márk 14,34 és a Lukács 12,49-50, valamint 22,15-ben. Kérem, szánjon néhány percet ezeknek a jellegzetes verseknek az elolvasására. Milyen képet kapott Jézusról?)
Nehéz az Ige világos tanításaival szembeszállni. Néha a Biblia arra buzdít bennünket, hogy nagy örömmel ünnepeljük az Urat:
„Jöjjetek el, örvendezzünk az Úrnak; vigadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának! Menjünk elébe hálaadással; vigadozzunk néki zengedezésekkel.” Zsolt 95,1-2.
„Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld; harsanjatok fel, örvendezzetek és zengedezzetek! Zengedezzetek az Úrnak hárfával, hárfával és hangos énekléssel; Trombitákkal és kürtzengéssel vigadozzatok a király, az Úr előtt!” Zsolt 98,4-6.
„Vígan énekelj az Úrnak te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vigassággal.” Zsolt 100,1-2.
„A Krisztusnak beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, szellemi énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” Kol 3,16.
Nem lehet érzelem az örvendezésben és az Úr előtt való vigadozásban? Nem lehetnek érzelmi reakcióink, amikor jóságáról elmélkedünk és szeretetéről gondolkodunk? (Valójában gyakran ezek az elmélkedések lobbantják lángra érzelmeinket! Nézzük meg újra a fent idézett Kolosse 3,16-ot, ahol a bölcs tanítás és intés szorosan összefügg az örömteli énekléssel és dicsérettel.) A zsoltáros vajon kizárta az érzelmeit, amikor arra serkentette egész bensőjét, hogy áldja az Urat (Zsolt 103,1-2)? Természetesen az örvendezéshez nem kell vidámnak éreznünk magunkat, de amikor szívből és valóságosan örvendezünk, akkor minden bizonnyal ezt érezni is fogjuk. Mi ebben a furcsa?
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
