Michael L. Brown - Csak semmi érzelgősség! 4.

Túlzott érzelemnyilvánítás volt-e, amikor az éppen meggyógyult sánta ember vidáman ugrálva bement a Templom szent udvarába?

„Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj! S őt jobbkezénél fogva felemelé: és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái. És felszökvén, megálla és jár vala, és beméne ővelük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent. És látá őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent: És megismerék őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vala ővele.” Csel 3,6-10.

Ha ez nem volt túlfűtött érzelmi jelenet, akkor azt miért tartjuk annak, amikor olyan emberek, akik drámai módon megmenekültek, meggyógyultak vagy megszaba­dultak, elkezdenek ugrálni, szökellni, táncolni és futni? Az Úr vajon ráncolja a homlokát a túláradó belső öröm effajta kifejezésén? Ha egy vakon született ember hirtelen meggyógyulna, vajon ezt mondaná hűvös, visszafogott és nyugodt hangon: „Ez igazán rendkívüli. Nem tudtam, hogy a színeknek és képeknek ilyen széles skálája létezik. Valóban megragadó.” Nem gondolom, hogy ez lenne a reakciója. Szerintem ez az ember sírna vagy nevetne, megilletődne vagy dicsérné Istent. Mindent megfogna, megnézne, megbámulna, és rácsodálkozna mindenre maga körül. Nehéz lenne a lelkesedését lecsillapítani. Sőt, valójában helytelen lenne őt elnémítani.

És sok új megtérő kerül ilyen helyzetbe, nehezen tudják a bensőjükből feltörő, túláradó hálát visszatartani, örömteli kiáltásaikat lenyomni és könnyeiket megállítani. Végtére is a sötétségnek vége szakadt az életükben! A depresszió elment! Az öngyilkosság gondolata eltűnt! A reménytelenség megszűnt! A Sátán többé nem úr az életükben. A bűn többé nem irányítja őket. Isten gyermekei lettek! Új Mestert szolgálnak! Szabadok, valóban szabadok. Miért kellene lefojtani az érzéseiket?

„És menének hozzá vakok és sánták a temp­lomban; és meggyógyítá őket. A főpapok és írástu­dók pedig, látván a csodákat, amelyeket cselekedett vala, és a gyermekeket, akik kiáltottak vala a templomban, és ezt mondták vala: Hozsánna a Dávid fi­ának; haragra gerjedének. És mondának néki: Hal­lod, mit mondanak ezek? Jézus pedig monda nékik: Hallom. Sohasem olvastátok-é: A gyermekek és cse­csemők szája által szereztél dicsőséget?" Mt 21,14-16.

Kinek a reakciója volt helyes? A gyermekeké, vagy a főpapoké és az írástudóké? És miért csak a gyermekeknek, a frissen megtérteknek vagy a frissen meggyógyult embernek kellene túlcsorduló módon hálát adniuk és dicsérniük Istent? Szükségszerű, hogy az idő múlásával meglanyhuljunk? Vajon nem újul-e meg az Úr kegyelme minden reggel (Jer. sir. 3,22-23)? Ahogy a napok haladnak, nem válik-e Jézus igája egyre könnyebbé? Ha problémánk van az istentiszteleten tapasztalható érzelmi megnyilvánulásokkal (vagy ha otthon sem tudjuk kifejezni érzelmeinket az Úrnak, amikor egyedül vagyunk vele) annak az az oka, hogy évek óta alig éreztük az Ő érintését vagy alig tapasztaltuk meg az Ő valóságát.

Lehet, hogy ezek a szavak húsbavágóak, de az Úr gyakran előbb megsebez, és csak utána kötöz be. Kérdezze meg magától a kedves olvasó: izgalmas-e az Úrral való kapcsolata? Milyen kapcsolatom van Istennel?

Ez az a pont, ahol a kritikusok rögtön ezt mondják: „Aha! Tudtam, hogy ezzel mire akar kilyukadni. De világos, hogy ez egy zsákutca. Ön megcsalattatás áldozata, hiszen az Istennel való kapcsolatát megtapasztalásokra építi. Én az Úrral való kapcsolatomat az Igére alapozom. Látom, hogy Ön okos ember. Bizonyára tisztában van vele, hogy egyetlen, az Igét komolyan tanulmányozó keresztény sem tagadhatja, hogy a Biblia arra buzdít és int bennünket, hogy imádjuk és szolgáljuk Istent szívünkkel és elménkkel, érzelmeinkkel és akaratunkkal is. De itt Ön túl nagy logikai ugrást tett. És ezzel - mint minden más érzelmekre és megtapasztalásokra építő hívő - bukásra ítélte saját magát. A mi fundamentumunk a Biblia és nem a megtapasz­talások. Az Ön állásfoglalása ezért nagyon veszélyes."

Véleményem szerint megtapasztalni az Urat, és a Bibliára alapozni a vele való kapcsolatot, ez két szorosan összefüggő dolog. A Biblia szemszögéből nézve nehéz elképzelni, hogy ha valaki hisz az Igében és aszerint él, akkor ne lenne része megtapasztalásokban és élményekben. Egy teológus egyszer azt kérdezte „élményellenes" kollégájától: „Az üdvösséget megtapasztaltad?”

Sok kritikus mindenféle élményt - még a dicséret vagy ima alatti megtapasztalást is - veszélyesnek tart; azokat pedig, akik érzelmileg megindulnak a prédikáción vagy a hallott bizonyságokon, nem tartják stabil kereszténynek. Ez a fajta mentalitás egyáltalán nem bibliai.

Néhány évvel ezelőtt egy rádiós műsorban a riporter megkérdezte egy jól ismert prédikátortól, hogy szerinte várhatók-e érzelmi megnyilvánulások az ébredésben. A prédikátor így válaszolt: „Amikor Isten összetöri egy ember szívét, akkor ott lesznek érzelmi megnyilvánulások is." Azt hiszem, ez nem meglepő!

Itt egy érdekes megfigyelést tehetünk. Egyetlen istenfélő keresztény vezető sem gondolja magáról, hogy ő az ébredés kritikusa lenne. Sőt, inkább a hamis ébredés kritikusainak és az igazság bajnokainak tartják magukat. Hasonlóképpen egyetlen komoly hívő sem gondolja, hogy ő a hamis ébredés résztvevője. Sőt, inkább úgy látják magukat, mint akik teljesen nyitottak a Szent Szellem igazi mozgására. Ugyanakkor mégis könnyű észrevenni, hogy kik a kritikusok, mert ma ugyanazokat az érveket hozzák fel az igazi ébredéssel szemben, amelyeket a múltbeli kritikusok is felhoztak koruk igazi ébredései ellen. (Egy kritikus, aki gyakorlatilag minden ébredést elvet, egyszer megjegyezte: „Valójában, amit ma ébredésnek hívnak, az semmiben sem különbözik a tavalyi ébredéstől - miszticizmussal és érzelemhajhászással átitatott vallásos karnevál.”)

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kritikusok érvei minden esetben alaptalanok, vagy hogy minden ébredés, amit annak hívnak, az valóban ébredés (ezt már évek óta hangsúlyozom). Azt sem állítom, hogy a múltbeli ébredésekben résztvevő keresztények a jelenkori ébredés minden aspektusát helyeselnék. (Egyébként nekünk Isten jóváhagyására van szükségünk és nem emberekére - legyen az jelenkori vagy múltbeli személy.)