Kepler híres elmélete szerint ez egy Jupiter-Szaturnusz együttállás miatt fényesebbnek tűnő csillag volt, és mivel Jupiter (= Zeusz) a legfelsőbb istenség a görög-római mitológiában, a Szaturnusz pedig Izrael csillaga szerinte, ez utalt a babiloni-perzsa asztrológusok számára Izrael királyának születésére.
Ebben az elméletben a két bolygó spirituális jelentéssel van felruházva, ez véleményem szerint már okkultizmus; de szerintem csillagászatilag sem áll meg, ha szó szerint vesszük, hogy a magoszok két évvel korábban látták saját hazájukban, majd újra feltűnik Jeruzsálem és Betlehem közötti rövid útjukon, mozogva vezeti őket a házig (észak-déli irányban), majd megáll a ház fölött. Bár a bolygóknak van retrográd mozgásuk, kanyarodhatnak bármerre, de az, hogy a Jupiter és a Szaturnusz szorosan együtt haladna ilyen sokáig, mindenféle irányváltással, majd együtt megállna, szerintem irreális.
A betlehemi csillag tehát nem asztrológiai jelenség, hanem
EGY TÉNYLEGESEN ÚJ, INTELLIGENSEN MOZGÓ CSILLAG VOLT.
Tekintettel arra, hogy 400 évvel korábban a keleti (babiloni, majd perzsa) jövendőmondók első számú vezetője a zsidó Dániel próféta volt (aki könyvének nagy részét az ő nyelvükön és nem héberül írta, nyilván éppen nekik szánva ezzel), és tekintettel arra, hogy mindkét - de különösen a perzsa - birodalomban az államigazgatásban minden ilyesmit feljegyeztek, mert a későbbi döntéseket csak a korábbiakkal összhangban lehetett hozni; valamint, hogy Dániel próféciái hibátlanul beteljesedtek az elmúlt ötszáz évben - semmi meglepő nincs abban, hogy ezek a keleti írástudók beazonosították Dániel alapján a Messiás megszületését jelző váratlan és intelligensen viselkedő égi fényjelenséget, anélkül, hogy ehhez asztrológiai megfontolásokat kellett volna figyelembe venniük.
Ha a véleményem nem áll meg, akkor viszont az a következtetés vonható le a történetből, hogy az asztrológia segítségével igaz információ kapható szellemi jelentőségű eseményekre vonatkozóan, s ennek jó gyümölcsei vannak (magoszok látogatása), és ebben az esetben az Újszövetség igazolja az asztrológiát, ami képtelenség. Így indirekt módon is bizonyítható tehát teológiailag, hogy Keplernek nem lehetett igaza.
A CSILLAGÁSZAT ÉS AZ ASZTROLÓGIA HATÁRA SZERINTEM ITT HÚZÓDIK:
Az Ige szerint az égitestek - melyekről sem teremtésüknél, sem később nem írja a Biblia, hogy szellemi tényezők lennének - jeleként és időmérőkként (napok, hónapok, évek, ünnepek) szolgálnak.
A modern ember rábízza magát a szakemberek által készített naptárakra, ám az ókorban, középkorban még az emberek az égitestek közvetlen, állandó megfigyelésével tudták csak pontosan követni a hónapokat, éveket.
A rabbinikus irodalomból tudjuk, hogy a Szanhedrin minden egyes hónapkezdetet (ami munkaszüneti nappal és áldozatbemutatással járt) az újhold sarlójának két szemtanú által bizonyított megjelenésekor hirdette meg, és ha (a napév holdévhez képesti "késése" miatt az árpa láthatóan nem érhetett be niszán 16-áig, az első zsenge ünnepéig, akkor mindig aktuális döntéssel hosszabbították meg egy hónappal az évet szökőévvé).
Ráadásul a tengeren és a sivatagokban utazók kizárólag a csillagok alapján tájékozódva tudták tartani a kívánatos irányt, valamint az utazás szempontjából létkérdésnek minősülő időt (ti. az évszakok haladásával az időjárási tényezők veszélyesre fordulhattak, Pál például figyelmezteti a hajóskapitányt, hogy a jóm kipuri, őszi böjt elmúltával a hajózás életveszélyes lehet). Ezért a csillagképek ismerete és használata nem az asztrológiához kötődött, hanem a természetes tér- és időbeli tájékozódáshoz. Jób könyvében maga a Mindenható is beszél a csillagképekről, mégpedig ugyanazokról, mint a korszak közel-keleti népei. Így ez önmagában nem tekinthető okkultizmusnak. Az sem, ha az állatövi jegyeket csillagászati értelemben használjuk, asztrológiai jelentésüktől függetlenül.
A Tóra úgy fogalmaz, hogy "ne emeld fel a szemedet az égre, hogy meglásd azoknak seregeit, hogy le ne borulj azok előtt..." - vagyis az okkultizmus akkor kezdődik, amikor az égitesteknek és konstellációiknak olyan spirituális jelleget és hatást tulajdonítunk, mintha a csillagok és a csillagképek, valamint a bennük ide-oda "bolyongó" bolygók (innen a nevük) szellemi lények, istenségek vagy személytelen szellemi erők lennének, amelyek az emberek és a föld életét, sorsát nagy mértékben irányítják.
Jeremiás próféta azt mondja a zsidóknak, hogy
TI NE FÉLJETEK AZ ÉGI JELEKTŐL, MERT A POGÁNYOK FÉLNEK AZOKTÓL,
Ézsaiás pedig gúnnyal beszél a babiloni csillagjósokról, mondván, tanácsaik hasztalanok, ők maguk pedig tűz martalékaivá lesznek. Ezek alapján a rabbinikus irodalom két kérdést vet fel:
1.) Valóban nincs szellemi hatásuk a csillagoknak, vagy van, csak Isten nem engedi, hogy foglalkozzunk ezzel?
2.) Ha van hatásuk, vajon hatnak-e a zsidókra is, vagy csak a nemzetekre?
Vélelmezem, hogy a helyes, biblikus álláspont az, hogy nincs szellemi hatásuk, és ha hatnak is valakire, akkor is csak legfeljebb éppen az illető beléjük vetett hamis hite által, mintegy önbeteljesítő jóslatként, ami az okkultizmus sajátja.
Kepler koncepciója mögött a reneszánsz filozófiát kell figyelembe vennünk, amely nagyszabású kísérletet tett (többek között a firenzei újplatonikusok munkássága révén) a kereszténység és mindenféle ezotéria és okkultizmus szintézisére. Ez még a reformációra is hatott, Luther első számú munkatársa, Melanchton is asztrológia-hívő volt, Luther nagy ellenérzéseitől kísérve. A reneszánsz zsidó gnosztikus misztikája, a kabbala szintén nem zárkózik el az asztrológiától, miközben a hivatalos rabbinikus álláspont radikálisan elutasítja azt.
Jézus azt mondja, hogy az utolsó időben lesznek jelek az égben, a napban, a holdban és a csillagokban, amelyek a végidőkre utalnak. Lehet persze, hogy ezeken inkább természetfeletti jeleket kell értenünk, vagyis éppen olyanokat, mint a betlehemi csillag, vagyis éppen olyanokat, amelyek előre nem kiszámíthatóak, mert nem természetes eredetűek, vagyis a "jel" szó itt "csoda" értelemben értendő. Ebben az esetben egy adott csillagászati jelenség nem jel, mert kiszámítható, és természetes folyamatok eredménye, ezért nem csoda.
Ruff Tibor teológus, filozófus
