Azután láttam álmomban, hogy Értelmező Keresztyénnek megfogta kezét, s oly terembe vezeté, hol egy fal mellett tűz égett, s ugyanemellett valaki állott, ki sok vizet öntözött folytonosan arra, hogy eloltsa; mindamellett a tűz mind magasabban s izzóbban lobogott.
Most kérdezte Keresztyén, hogy mit jelent ez.
Értelmező így válaszolt: e tűz azon kegyelmi tényt jelenti, mely a szívben munkálkodik. Aki vizet önt arra, hogy csillapítsa s eloltsa, az ördög. Azonban annak is tudd meg okát, hogy mindemellett is miért lobog mind magasabban s erősebben e tűz. Most tehát a fal másik oldalához vezette őt, hol egy ember állott, olajjal telt edénnyel kezében, melyből folytonosan (habár titokban) öntött a tűzre.
Hát ez mit jelent? mondá Keresztyén.
Értelmező felelé: ez Krisztus, ki a kegyelem olajával folytonosan fenntartja a szívben már megkezdett működést, s népének lelkei ezen szer által bizonyítják be folytonosan, dacára annak, mit az ördög tehet, hogy kegyelmet nyertek; abból pedig, hogy a fal mögött látod állani, azt tanulhatod, hogy a megkísértettnek nehéz megtudnia, hogy miként tartatik fenn lelkében a kegyelem munkája. (2Kor 12,9)
Láttam most, miként fogta Értelmező újból kézen, s mint vezeté egy kellemes helyre, hol egy nagy, elragadó kinézésű palota volt építve, melynek látásában Keresztyén igen gyönyörködött, különösen midőn tetején egész aranyba öltöztetett embereket látott járkálni.
Hogyan mehetünk mi oda? így szólt Keresztyén.
Értelmező odanyújtotta neki kezét, s a palota kapuja felé vezette. A kapu előtt nagy tömeg ember állott, mintha be kívánkoztak volna menni, de nem mertek. Nem messze a kaputól, asztal mellett egy ember ült, kezében könyvet s írószert tartva, hogy azok neveit, kik bemenendők voltak, feljegyezze. Látta most, hogy a kapuba vezető úton sok fegyveres ember állott, hogy azt megvédjék, s elhatározva, hogy azokat, kik bemenni akarnak, mindennemű bántalmakkal és sértésekkel illessék; Keresztyén ezen elbámult. Végül midőn a fegyveresek előtti félelemből mindenik visszarettent, Keresztyén egy merész, bátor kinézésű embert látott ahhoz, aki jegyezgette a neveket, e szavakkal közeledni: írd be nevemet, Uram! Ez megtörténvén, látta, miként húzta ki az ember kardját, s sisakkal fején a fegyveresekre rohant, kik halált hozó erővel törtek reá. De nem veszté el bátorságát, hanem dühösen vagdalt s szúrásokat osztott maga körül. Miután nehány sebet kapott s ő is mért néhány csapást azokra, kik ellenezték neki a bemenetelt (ApCsel 14,22), mindnyájukon keresztülvágta magát, s előrenyomult a palotába. Erre a tetőn járók édesded hangon mondák neki:
Jöjj be! jöjj be!
Dicskoszorá vár rád, jöjj be!
Belépett, s épp oly ruhát adtak reá, minőt a bennt levők hordtak. Keresztyén mosolygott s mondá: valóban azt hiszem, ennek jelentését értem.
