Ama vigasztaló Szent Lélek pedig, kit az Atya az én nevemben elbocsát, az megtanít titeket mindenekre; és eszetekbe juttatja mindazokat, amelyeket mondottam néktek (Ján 14,26).
Keresztyén folytatta útját, míg Értelmező házához étkezett, hol mindaddig többször egymás után kopogtatott, míg valaki a kapura jött s kérdezte: ki van ott?
Keresztyén. Uram, én utazó vagyok, és e ház urának egy ismerőse azt tanácsolta, hogy szóljak be, mert az javamra lesz. Én tehát beszélni szeretnék a házi úrral.
Ez tehát előhívta a házi urat, ki rövid idő múlva Keresztyénhez jött, s kérdezte tőle, hogy mit kíván.
Keresztyén. Uram, Romlás városából jövök, s a Sion hegyéhez megyek, s azon ember, ki ez út bejáratánál levő kapunál áll, mondotta nekem, hogy te, ha be fogok hozzád szólani, felséges dolgokat mutatsz majd nekem, melyek utamban segítségemre lesznek.
Értelmező. Jöjj be! Megmutatom neked, mi fog hasznodra szolgálni. Megparancsolta ekkor szolgájának, hogy gyújtson gyertyát, s Keresztyént felszólította, hogy kövesse.
Most tehát egy külön szobába vezeté s parancsolá szolgájának, hogy az ajtót nyissa ki. Ez megtörténvón, Keresztyén mindenek előtt a falon egy tiszteletreméltó ember képét látta függeni, ki szemeit ég felé emelé; a könyvek legjobbikát kezében tartá s ajkain a törvény igazsága látszott felírva. A világot háta megett hagyta; úgy állott itt, mintha szónoklatot tartana az embereknek, s arany korona lebegett feje felett.
Mit jelent ez? kérdé Keresztyén.
Értelmező. Azon ember, kit e kép ábrázol, ezrek közt egyetlen. Hogy ég felé emelt szemekkel, könyvek legjobbikával kezében, s az igazság törvényével ajkán látod, ez azt akarja neked mutatni, hogy az ö dolga nem egyéb, mint a homályos dolgokat felismerni, és a bűnös emberek előtt feltárni, – az pedig, hogy az emberekhez szónokol, hogy a világot háta megett hagyta, és hogy feje felett arany korona lebeg, ez azt akarja neked mutatni, hogy ura szolgálata iránti szeretetből e világ kincseit kevésre becsüli s megveti, de ennek fejében biztosítva lesz arról, hogy ama más világ dicsőségét elnyerendi. Először tehát e képet mutattam meg neked, mondá Értelmező, mert az ember, kit ábrázol éppen az, akit azon hely ura, hova menni fogsz, felhatalmazott, hogy vezetőd legyen mindazon nehéz helyeken, miket majd utadban érsz. Ügyelj tehát nagyon arra, amit neked mutattam, s ne hagyd figyelem nélkül, amit láttál, ha utazásodban olyanokkal találkozol, kik azt állítják, hogy jó útra vezetnek, holott útjuk a halálba vezet.
Most megfogta kezét s egy tágas terembe vezeté, mely telve volt porral, mert soha sem seperték ki. Miután egy darabig nézte, parancsolta Értelmező egy szolgának, hogy seperje ki. Midőn tehát ez seperni kezdett, oly nagy por támadt, hogy Keresztyén csaknem megfulladt tőle. Ekkor Értelmező mondá egy szolgálónak, ki éppen ott állott, hozz vizet s öntözd fel e szobát. Ez megtörténvén, könnyűszerrel kiseperték s tisztították, hogy szinte öröm volt nézni.
Hát ez mit jelent? kérdé Keresztyén.
Értelmező pedig így szólt: e terem egy oly embernek szíve, mely soha sem volt megszentelve az evangélium szelíd kegyelme által, a por az eredendő bűn s a benső romlottság, mely az egész embert bemocskolja. Ki először seperni kezdett, a törvény, az pedig, ki a vizet hozta s a szobát fellocsolá, az evangélium. Az, hogy a por, mit az első söpört, azonnal felszállt, s a szoba nem hogy tisztult volna általa, hanem téged is csaknem megfojtott, azt mutatja, hogy a törvény ahelyett, hogy a szívet (működése folytán) a bűntől megtisztítaná, azt föléleszti (Róm 7,5.9), erőt kölcsönöz neki (1Kor 15,56) s hatását a lélekben öregbíti (Róm 5,20), éppen azáltal, hogy felfedezi és megtiltja, de legyőzésére erőt nem ad.
Hogy pedig azután láttad a szolgálót, ki a szobát vízzel fellocsolá s azután kedvvel hozzálátott a tisztításhoz, arra tanít, hogy ha az evangélium, szelíd és dicső működésével szívünkig hat, a bűn a hit által leveretik és legyőzetik, a lélek pedig megtisztul, (éppúgy, miként a porral történt, midőn a leány locsolt) – következőleg előkészíttetik, hogy a dicsőség királyát elfogadja (Ján 15,3; Ef 5,26; ApCsel 15,9; Róm 16,25.26).
