Fontos kiemelnünk, hogy ezt a szerzõdést nem Isten bontotta fel, hanem az emberi nem, amely a bûnbeeséskor Ádám ágyékában volt már, és amely ezáltal egyetemesen a szerzõdésszegés jogi állapotába került, éppen ezért a szerzõdés egyoldalú felbontása után többé egyetlen ember sincs abban a jogi helyzetben, hogy számonkérje Istent olyan dolgokért, amiket õ csak a szerzõdésen belül garantált. A szerzõdésszegés miatt azonban Isten igazságosan kéri majd számon az egész emberiséget, köztük a fáraót is. Meg kell értenünk, hogy a szerzõdésszegés pillanatától fogva Istent többé semmi nem kötelezi arra, hogy az embernek kegyelmet adjon. Sõt, Isten akkor is jogszerûen és igazságosan járt volna el, ha Ádámtól fogva egyetlen embernek sem adott volna kegyelmet az üdvösségre. Ha azonban Isten jósága egy-egy ember elhívása esetében túllép saját igazságosságán és jogszerûségén is, emiatt a többi, igazságosan kárhoztatott ember nem mondhatja azt, hogy Isten vele szemben igazságtalan, mert némelyeknek megkegyelmezett. Isten nem tartozik a kegyelemmel senkinek – hiszen akkor az nem is lenne kegyelem, hanem jogos járandóság. A kegyelem lényege szûnne meg, ha úgy értelmeznénk, hogy azt Istennek kötelezõ megadnia az embereknek. Ha mégis megadja – dicsõség Neki!
Jézus is erre a jogi helyzetre utalt a szõlõmunkásokról szóló példázatában, amely egy olyan gazdáról szól, aki napszámosokat fogadott fel kora reggel, majd kilenc órakor, délben, délután háromkor és végül délután ötkor. A kora reggeltõl munkálkodókkal „tíz pénzben” állapodott meg, az esti fizetéskor azonban a legkésõbb munkába állók is tíz pénzt kaptak. Ekkor a kora reggeltõl munkálkodók – akik a szerzõdés értelmében egyébként megkapták a pénzüket – zúgolódni kezdtek, és igazságtalansággal vádolták meg a gazdát, mire õ így válaszolt: „Talán nincs jogom azt tenni az enyémmel, amit akarok?” (Mt 20:15)
Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben azt mutatja ki, hogy az eredendõ bûn univerzális, és abból kizárólag az újjászületés által lehet kitörni. Vagyis semmilyen bibliai alapja nincs annak az elterjedt felfogásnak, hogy csak a köztörvényes bûnözõk kárhoznak el, vagy esetleg még õk sem, de ha valaki általában véve jó ember volt, akkor az automatikusan üdvözülne. A Bibliában nagyon világos kritériumai vannak az örök élet elnyerésének: újjá kell születni egy embernek ahhoz, hogy az eredendõ bûntõl és az abból szükségszerûen fakadó kárhozatból megszabaduljon. Ezeket a tényeket azonban napjainkban elhomályosítja az a humanista szemlélet, amely ezekkel a megállapításokkal szemben éppen a Rómaiakhoz írt levél második fejezetére hivatkozhat ellenérvként: „Amikor ugyanis a nemzetekbõl származók, akik nem rendelkeznek a Törvénnyel, természetes módon megteszik a Törvényben lévõ dolgokat, akkor õk, akik nem birtokolják a Törvényt, õk maguk a Törvény önmaguk számára: hiszen kiderül róluk, hogy a Törvény megcselekvése be van írva a szívükbe, mivel együtt tanúskodik errõl a lelkiismeretük és egymás között vádaskodó vagy épp védekezõ okoskodásaik azon a napon, amikor Isten ítélkezik az emberek elrejtett dolgai felett az általam hirdetett Örömhírnek megfelelõen, Jézus Krisztus által.” (Róm 2:14–16)
A humanista bibliaértelmezés szerint ez a rész azt bizonyítja, hogy lám-lám, mégis csak léteztek olyan pogányok a történelemben, akik a lelkiismeretük alapján képesek voltak mindvégig jót cselekedni, ezáltal Isten tetszését elnyerni és üdvözülni. Ezzel az elmélettel csak az az egyetlen probléma, hogy olyan emberek, akiknek a lelkiismerete nem torzult el, és képesek voltak Isten törvényét maradéktalanul végrehajtani, Ádámtól Jézus Krisztus feltámadásáig – pontosan az eredendõ bûn univerzális volta miatt – nem éltek a földön.
Ezért ez a rész kizárólag olyan emberekre vonatkozhat, akik a nemzetekbõl származnak ugyan, de idõközben újjászülettek, és ennek eredményeképpen megkezdõdött az eredendõ bûnnek és következményeinek a felszámolása az életükben, hogy egyre inkább képessé váljanak betölteni Isten akaratát. Erre utal az a kifejezés, hogy „a Törvény megcselekvése be van írva a szívükbe.” Pál apostol tehát új szívvel és élõ szellemmel rendelkezõ keresztényekrõl beszél ebben a részben. Velük példálózik azokkal a zsidó származású keresztényekkel szemben, akik a Törvénnyel büszkélkednek, és a Törvény miatt azt hiszik, hogy igazabbak másoknál. Pál azt mondja, hogy a nemzetekbõl újjászületett hívõk meg fogják õket szégyeníteni, mert a Törvény nem képes felszámolni az eredendõ bûnt egy ember életében, és nem képes új szívet létrehozni benne, hiszen ezt csak a Jézus Krisztusba vetett hitbõl fakadó újjászületés képes kimunkálni.
