Hasonló dolog történt több évvel később. Egyik vasárnap este kezet ráztam az emberekkel, ahogy beléptek a templomba. Az épület pont a főútvonalon volt azokban a napokban, mielőtt a főútvonalak átmentek volna a városon. Egy Creyhound-i busz gördült templomunk elé és megállt. Leszállt egy testvér egy aktatáskával. Felismertem, szolgálóként láttam őt gyülekezetekben. Eljött az Istentisztelet megkezdésének ideje.
Üdvözöltem őt és bemutatkozott nekem. Azt mondtam: „Igen, tudom, ki ön. Biztosan velünk marad ma este." „Igen" - felelte. „Nos" - mondtam - „prédikáljon nekünk". Míg a férfi prédikált azon az estén, az Úr szólt hozzám: „Azt akarom, hogy 12,50 dollárt adj neki a zsebedből." Ez most nem hangzik olyan soknak, de egy heti keresetemnél több volt ez akkor.
„Uram" - mondtam - „még a feleségemnek nem vettem meg a karácsonyi ajándékot!"
„Azt akarom, hogy 10 dollárt adj neki" - mondta az Úr. Míg ott álltam és kezet ráztam az emberekkel és mosolyogtam, fejem és szívem tudom, hogy miről prédikált az a testvér, pedig jó az emlékezetem! Ezen szentbeszéd alatt fejem és szívem vitatkozott. A prédikátor éppúgy gondolhatta, hogy figyelek, mert időnként felkiáltottam: „Ámen!" De nem tudom, mit mondott. Egész idő alatt, amíg prédikált, ezt a harcot vívtam. Azt mondtam: „Uram, nem tudok neki semmiféle 12,50 dollárt adni. Egyszerűen nem tudom megtenni! Nem engedhetem meg magamnak."
Ezt az utat jártam az egész szolgálat alatt és nem tudtam zöld ágra vergődni agyamban mégsem, amíg át nem jutottunk a paplakba. Meghívtam, hogy töltse ott az éjjelt és Ő elfogadta ezt. A hátsó hálószobába ment és a feleségem a konyhába, hogy egy kis harapnivalót készítsen nekünk. Kiszámoltam a pénzt, hogy odaadjam a prédikátornak. Volt néhány dolláros bankjegyem, de a 12,50 nagy része apróban állt össze, 5,10 centesek és még fillérek is. (Azokban a napokban így kaptuk a felajánlásokat.)
Míg ott álltam, az Úr olyan egyszerűen szólt bennem belül: „Most ő azért szállt le a buszról, mert elfogyott a pénze. Csak eddig tudott elutazni. Felesége Kelet-Texas-ban, ilyen és ilyen városban van a szüleinél. Következő szombaton a férfi megpróbál bejutni egy gyülekezetbe egy bizonyos helyen és meg fogják Őt választani pásztornak."
A prédikátor visszajött abba a szobába, ahol voltam. Azt mondtam: „Nyújtsa ki a kezét." Csészét kellett csinálnia a kezéből, hogy megtartsa a 12,50 dollárt a bankjegyeket és az érméket. A kabátzsebébe tette. Aztán az ördög szólt az eszemhez: „Fiú, ezt elrontottad. Bolondot csináltál magadból. Odaadtad a heti fizetésed." (Egy kicsit jobban sikerült az a hetem. Összesen 17,50 dollárt kaptam.)
Azt mondtam a fiatal szolgálónak: „Egy kérdést szeretnék feltenni önnek: Hova megy?"
„Hagin testvér" -felelte - „lemegyek a feleségem családjához. Nejem és két gyerek lent van apósom házánál ebben és ebben a városban, Texasban. Épp arra volt pénzem, hogy ideutazzam. Valójában elmentem a buszmegállóhoz, pénzemet a pultra tettem és azt mondtam: Ennyi pénzem van. Meddig juthatok el?"
Elmondta: „Idehoztak engem az ön városába. Rendes körülmények között leszálltam volna a buszmegállóban, de amikor az ön gyülekezetét említettem, a sofőr azt mondta: „Épp azelőtt a templom előtt megyek el. Nem kellene ezt tennem, de megállok ott és ön leszállhat."
A prédikátor azt mondta: „Egy tízcentesem sem maradt. Csak eddig tudtam utazni. Azt terveztem, hogy autó stoppolok holnap a feleségem családjáig. Most ezen a pénzen vehetek buszjegyet. A következő vasárnap egy bizonyos helyen kellene prédikálnom (meg is nevezte). Megpróbálom megpályázni ott a pásztori állást."
Azt feleltem: „Testvér, ennyi elég. Mondani akarok önnek valamit. Ön ott a következő pásztor." Egészen biztos pedig, hogy ő lett.
Mintegy hét évvel ezen eset után a feleségemmel szolgálni mentünk egy asszonyhoz, aki halálos ágyán volt. Férje három különböző klinikára vitte őt Texasban. Mindenütt ugyanazt mondták az orvosok: „Semmit sem tehetünk. A hölgy állapota túl előrehaladt. Egyebek között gyógyíthatatlan vérbetegsége volt az utolsó stádiumban, haldoklik, néhány napon belül meg fog halni."
Bementünk a szobájába, hogy szolgáljunk ennek a drága hölgynek. Nem ismertük Őt, de gyülekezetünk egyik tagja igen. Akkor egy régi, kis gyülekezetben pásztoroltunk, Farmersville-ben. Ahogy ennek az asszonynak az ágya mellett térdeltünk, ugyanaz a hang, amelyik azt mondta, hogy adjak az egyik szolgálónak 10 dollárt és a másiknak 12,50-et, a belső hang azt mondta: „Kelj fel, állj lábadra, ne imádkozz." (Már kezem a fején volt és imádkoztam. Feleségem épp mellettem térdelt.) Ne érintsd őt. Kelj fel, állj lábadra és ezt mondd neki: „Az Úr mondta nekem, hogy mondjam azt önnek, hogy meggyógyult, keljen fel."
Csütörtökön felkelt halálos ágyáról és vasárnap ott volt a gyülekezetünkben, táncolt és kikiáltotta a győzelmet!
Amikor hazaértünk végig a jó öreg 24-es főútvonalon, örvendezve, hogy Isten arra használt minket, hogy egy asszony felkeljen a halálos ágyáról épp oly egyszerűen, mintha valaki a hátsó ülésen lett volna, az Úr azt mondta nekem: „Nem tudtalak volna használni ma, ha nem engedelmeskedtél volna Nekem azzal a 10 dollárral, meg a 12,50-nel." Ezt elfelejtettem. Meg kellett állnom és gondolkodnom. Mire gondolsz, melyik 10 és 12,50 dollárra? Az a 10 dollár, amit C. testvérnek adtál és arra a 12,50-re, amit X.Y-nak." „Igen" - feleltem - „emlékszem rá."
„Ha nem engedelmeskedtél volna Nekem ebben, nem tudtalak volna itt használni" - mondta az Úr.
Mindannyian azt akarjuk, hogy Isten használjon minket, ugye? Nem szeretnéd, ha Isten használna téged arra, hogy valakit felkelts a betegágyáról? Honnan fogod tudni, hogy Isten mondja neked, hogy mondd azt nekik: Kelj fel arról a halálos ágyról, ha nem tudod, amikor azt mondja neked, hogy adj 1 dollárt vagy ötöt? Látod, ez az egyik mód arra, hogy megtanuld hallani Isten hangját. Ha Ő nem bízhat benned 5 vagy 10 dollár erejéig, hogyan bízzon benned, hogy megbízásból felkeltesz valakit a halálos ágyáról?
Mi köze mindennek a gyógyuláshoz? ENNEK VAN CSAK KÖZE IGAZÁN!!!!
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
