Amikor Jézus Krisztus a feltámadás után először találkozott tanítványaival, azok azt hitték, hogy egy „szellemet” látnak. Ahhoz, hogy bebizonyítsa nekik, hogy ő élő valóság, Jézus ezt mondta: „...tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” (Lukács 24,39).
(Figyeljük meg, hogy Jézus itt nem azt mondta, hogy „hús és vér”, hanem „hús és csont”) Tamás, aki akkor nem volt jelen, szkeptikusan megjegyezte: „Fia nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem”. (János 20,25)
Amikor Jézus jó egy hét múlva visszatért, azt mondta Tamásnak:
„Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő”. (János 20,27)
Teljesen egyértelmű ez alapján, hogy Jézus Krisztus sebhelyei nem „gyógyultak be”, hanem megmaradtak emlékeztetőül. A tátongó lyuk az oldalában, ahová Tamás bebocsátotta kezét, ugyancsak azt bizonyítja, hogy nem volt vér a testében.
A vér a halandó test élete. Jézus Krisztus vére kiontatott a kereszten a mi bűneinkért: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért,
mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést” (3Mózes 17,11).
A borról mégis azt tartják, hogy Krisztus vérévé változik a katolikus oltárokon - a feltámadás előtti testének vérévé, pedig az a test halhatatlanságra támadt fel.
Ahhoz, hogy meg lehessen ismételni Krisztus áldozatát, ahhoz újra kellene az ő feltámadás előtti teste. Ez a meghökkentő mutatvány állítólag meg is valósul az átváltozás „csodája” során, amikor a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé. Így aztán „a pap nélkülözhetetlen, hiszen egyedül csak neki van hatalma arra, hogy a kenyér és a bor alkotóelemit Krisztus testévé és vérévé változtassa...”
Az átlényegülés óriási szerepe
Az átváltozás állítólagos csodájának köszönhetően az ostyát, amit a misén esznek, úgy imádják, mint magát Jézus Krisztust. Ugyanezzel az áhítattal kezelik azt a többi megáldott ostyát is, amit az oltáriszentségtartóban őriznek (ez egy kicsi, dobozhoz hasonló tartóedény, amit egy terítővel fednek le, és mellette állandóan gyertya ég). A jámbor hívő odajárul az ott lévő ostyákhoz, imádkozik hozzájuk, és eközben azt hiszi, hogy Krisztus szent jelenlétében van. Teréz anya ezt a következőképpen mondja el:
"Csodálatos dolog Krisztus alázatát látni...; állandó alázatban van jelen az oltáriszentség-tartóban, és egy olyan kis darab kenyérré alázta meg magát, hogy a pap két ujja között elfér."
Egy hatalmas ostyát helyeznek el imádás céljából a monstranciában (szentségmutató), ami egy arany vagy ezüst tartó, melynek közepe átlátszó, és azon keresztül látható az ostya. A „Szentség” látványa „arra készteti a hívőt, hogy Krisztus csodálatos jelenlétére ébredjen, és egyben a vele való szellemi közösségre is invitálja. Ezáltal a hívő felbuzdul, hogy [az ostyában] neki azt a szellemben és igazságban történő imádást adja meg, ami őt megilleti.” Egy volt katolikus a következőkről számol be:
"[A katolikus hívők] leborulnak az ostya előtt, ami az oltáriszentség-tartóban van egy oltáron, és elhiszik, hogy az maga Jézus Krisztus... Ezért gyermekkoromban arra tanítottak, hogy mindig vessek keresztet, amikor elhaladok egy katolikus templom mellett."
Az Egyesült Államok területén is kezd teret hódítani „az áldott Szentség állandó imádása”. Egy parókiához tartozók sorra iratkoznak fel, hogy egy órát vagy még többet a „Szentség” imádásával töltsenek, hogy mindig legyen ott valaki, „nehogy Jézus Krisztus egyedül érezze magát”. Így aztán a „Szentséget” a nap 24 órájában állandóan imádják. „II. János Pál pápa lelkes támogatója a Szentség szüntelen imádásának...; az Áldott Szentséget 1981 óta lehet megtekinteni a Szent Péter bazilikában.” II. János Pál a következőképpen nyilatkozott ezzel kapcsolatban:
Felbecsülhetetlen értéke van az áldott Szentségben levő Krisztussal folytatott beszélgetésnek. Nincs vigasztalóbb ennél a földön, és semmi sem visz előrébb a szentséghez vezető úton.
Felbecsülhetetlen értéke van az áldott Szentségben levő Krisztussal folytatott beszélgetésnek. Nincs vigasztalóbb ennél a földön, és semmi sem visz előrébb a szentséghez vezető úton.
