Továbbá és ez egy döntő fontosságú szempont a jóvátétel ítéletet követel. Meg kell értenünk ezt az alapelvet, amely ránk, emberekre nézve is érvényes. Csak úgy lehet véglegesen leszámolni a sérelemmel és ennek következményével, az elidegenedéssel, ha valamiféle ítéletet mérünk az elkövetett bűnre. A megbocsátás önmagában nem fosztja meg a bűnt attól a hatalmától, hogy megmérgezze a kapcsolatot. Csak akkor lehet a bűn romboló erejét teljesen legyőzni, ha magát a bűnt megítéljük.
Annak, aki vétkezett, ezt az ítéletet is meg kell értenie, és el kell ismernie jogos voltát, hogy az kifejthesse hatását. Még egy gyermeknek is meg kell értenie, miért büntetik meg őt a szülei, és bizonyos értelemben egyet is kell értenie annak igazságos és jogos voltával, különben a büntetés eredménytelen marad, sőt inkább összetöri vagy felingerli a gyermeket, és vagy elvtelen köpönyegforgatót, vagy lázadót csinál belőle.
Senki, még a legjobbak sem képesek megérteni Isten tökéletes igazságát, amely a bűn elleni szent haragjában és örök ítéletében nyílvánul meg. Ugyanígy egyetérteni sem tudunk vele. A legérettebb keresztények is küszködnek időnként azzal a kérdéssel, hogy vajon miért csinál Isten olyan nagy ügyet ártatlan kis bűneinkből. Ennek az az oka, hogy olyan mélyen megfertőzött minket a kór, hogy képtelenek vagyunk meglátni halálos voltát. Kizárólag a bűnnek egy bűntelen hordozója tud teljes mértékben egyetérteni Isten tökéletes ítéletének abszolút jogosságával, ahogyan a bűnnel leszámolt a Kereszten. Ezért Isten ítélete az egész univerzum egyetlen olyan helyére sújtott le, ahol az valóban kifejthette üdvözítő hatását: Krisztusra, a mi Képviselőnkre és Helyettesítőnkre, az utolsó Ádámra, az emberi faj második közös megszemélyesítőjére.
De az ember a szívében is ellensége Istennek, idegen és lázadó. Közöttünk és Isten között egy kettős szakadék tátong: a végtelen Teremtőt és a véges teremtményt, valamint a Szent Istent és a bűnös emberi fajt elválasztó szakadék, amelyeknek áthidalására nincsenek meg az eszközeink, és vágyat sem érzünk rá. Ezért volt szükség a megbékéléshez Krisztus testet öltésére. A szakadék áthidalására Istennek létre kellett hoznia egy-egy hídfőt a szakadék mindkét oldalán. A bukott ember nem képes megváltoztatni Istennel szembeni hozzáállását. Nincs az emberi természetnek egyetlen érintetlenül maradt darabja sem, amelyre támaszkodva megváltoztathatnánk a szívünket. Mivel a bűn és a lázadás az emberi élet minden részére elhatott, nem maradt semleges, vagy érintetlen terület.
Krisztus testet öltésében Isten megtalálta a szükséges eszközt. Fiában, a bűntelen Ember Fiában meglelte azt a támpontot az emberiségben, amelynek segítségével lehetővé vált a szív megváltoztatása.
A Gecsemáné Kertjében Jézus magára vette lázadó, önközpontú emberi akaratunkat, és önmagában megtörte ezt az Atya akarata előtt. “Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” imádkozta nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor, mielőtt ez megtörtént, és olyan lelki és szellemi haláltusát vívott, hogy hatalmas vércseppeket verejtékezett. Nem Isten akaratából kellett Krisztusnak viaskodnia a Gecsemánéban, hanem a miénkből. Így a Kereszt és az üres sír által jött létre a megbékélés csodája. Az Istennel szembeni lázadó ellenségeskedést szeretetteljes engedelmesség váltja fel, a szkepticizmusból bizalom lesz, az istenkáromlás pedig dicséretre változik.
A megbékélés kommunikációhoz vezet. Isten elküldi a fiúság Szellemét a szívünkbe, Aki addig kiáltja: “Abba, Atyánk”, amíg a mi szívünk is meg nem tanulja ugyanezt kiáltani.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
