Miután pedig elmúlt az idõ [három év], amikorra meghagyta a király, hogy eléje vigyék õket. És szóla velük a király, és mindnyájuk között sem találtaték olyan, mint Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás, és állának a király elõtt. És minden bölcs és értelmes dologban, amely felõl a király tõlük tudakozódék, TÍZSZERTE OKOSABBAKNAK találá õket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, akik egész országában valának.
– DÁNIEL 1,18—20.
Minden nap ezt mondtam: „Istenem, tégy engem kedvessé minden tanár elõtt. Köszönöm neked. Ez már az enyém. Most pedig – mivel bennem van Isten élete és természete – adj nekem tudományt, és minden értelmet és bölcsességet, hogy tízszerte okosabb legyek.” Most nem magammal dicsekszem, azzal dicsekszem, amit Isten adott nekem. Mert betegségem elõtt csupán ‘D’, azaz elégséges rendû voltam, és miután újjá születtem és meggyógyultam, én voltam az egyedüli az osztályban, aki minden tárgyból ‘A’-t, kitûnõt kapott. Arra is képes voltam, hogy fogtam a történelem-könyvet (próbára is tettek ezzel), elolvastam egy olyan fejezetet, amit azelõtt sohasem olvastam, és szóról-szóra visszamondtam. És ezt nem azért tudtam megtenni, mert fejlesztettem a memóriámat. Az égvilágon semmit se tudtam az emlékezõtehetség fejlesztésérõl. Azért tudtam megtenni, mert a szellememre néztem. A legtöbb hívõ soha sem fejlesztette a szellemét úgy, ahogy lehetett volna. Voltaképpen sohasem jártak annak a világosságában, ami mindvégig a birtokukban volt.
Megvallás: Eltökéltem, hogy fejleszteni fogom a szellememet. Eltökéltem, hogy az élet világosságában fogok járni.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
